Pénteki nap reggelén érkeztem Pekingbe, ahol egy ismerősöm, Ellena volt a vendéglátóm, illetve még két kollégám látott el infókkal, útitervvel, tippekkel. Ellena dolgozott aznap, úgyhogy egy idegenvezetőnek tanuló ismerőse, Peggy istápolt aznap. A reptér után ledobtuk a cuccom Ellenánál és már indult is a városnézés. Jó turista módjára a Tiananmen téren és a Tiltott Városban kezdtünk. Ismét levontam a tanulságot, hogy ilyen típusú helyeket sokkal jobb idegenvezetővel megnézni - nem csak rengeteg plusz háttér infóval szolgált a leányzó, hanem azt is tudta melyik részekbe érdemes bemenni és hol van talán kicsit kevesebb turista. Óriási tömeg volt ugyanis, legfeljebb az égről tudtam volna úgy képet csinálni, hogy nem lóg bele senki. A tömeg némiképp rontott az élményen, de kihagyni tilos lett volna ezt az állomást, így legalább a klasszik turistahelyből is volt ízelítő ;)

Innen a Jingshan dombra mentünk fel, ahonnan nem csak gyönyörű kilátás nyílik a Tiltott Városra, de a turista/m² mutató is lényegesen barátibb volt - a 30+ fokban lépcsőzés megtizedelte a nézelődőket. (és most már senki nem reklamálhat, van bőven bizonyíték, hogy én is ott voltam :))

Miután szusszantunk egyet és kigyönyörködtem magam, elindultunk egy rendőrséget keresni. Hivatalosan ha nem szállodában száll meg a holmi jött-ment turista, hanem ismerősnél alszik, akkor 24 órán belül be kell jelentkezni egy rendőrségen. Be is mentünk egy őrsre, ahol azonban a rendőrkisasszony elküldött azzal a címszóval, hogy  kell a lakás tulajdonosi igazolása. Amit érdekes lett volna beszerezni, mivel Ellena csak bérlő. Itt már érződött, hogy 2+ hete utazgatok és a stressz szintem jelentősen csökkent, úgyhogy magamhoz képest elég lazán kezeltem a szitut :) A két szuper Kína-infoforrás kollégámat hívtam segítségül, hogy mennyire kell ezt a bejelentkezést komolyan venni, és végül egyikük nagykövetségi ismerősétől megtudtuk, hogy nem kell izgulni, nem nagyon nézik (vagy legrosszabb esetben kapok valami büntetést a reptéren távozáskor).

Miután ezt is letudtuk elmentünk a Beihai és Houhai tavakhoz, amik a város közepén, a Tiltott Várostól nem messze terülnek el (habár a szöuli 24 km-es 'minden egy helyen a közelben van' napom után lehet nem megbízható a távolság érzékem). Nagyon tetszett mindkét tó, a Beihai egy "előkelőbb", uralkodói park, belépővel, gyönyörű kerttel és tóparttal. A Houhai tó lazább hangulatú, itt standok sorakoznak a parton mindenféle étel-ital opcióval és egy bárokkal teletűzdelt utca is van a közelében. Igazán felüdítő a városban két ekkora, ilyen szépen karbantartott tó és tópart - a hőségben kimondottan felüdítő volt mellettük sétálgatni.

A tavaktól besétáltunk egy városrészbe ahol a Hutongok, tradícionális kínai házak találhatóak. Egyes házak szépen fel voltak újítva, pár utca turista szenzáció lett éttermekkel és különböző üzletekkel tarkítva; más részein pedig továbbra is helyiek élnek és kis bepillantást lehetett nyerni a mindennapjaikba. Innen már vettük az irányt az étterembe, ahol Ellenával találkoztunk és stílszerűen pekingi kacsát vacsiztunk. Az étel fantasztikusan finom volt, a pálcika technikám viszont még elég gyenge volt - úgyhogy minden falatért megküzdöttem ;)

Szószerint, ezt már első este tapasztaltam :) A gépem délután 3 körül landolt, majd felkapva a csomagjaimat indultam is a városba. A "felkapás" kifejezés ugyan óvatosan használandó, a két hátizsákom együtt kb 30 kg, elöl 10, hátul 20 kg. Úgyhogy ezeknek a felvétele is külön attrakció, de ha egyszer sikerült eldőlés nélkül felkelnem, megállíthatatlan vagyok :) (haha, azért nem, elég egy váratlan lépcső..) Sajgó vállakkal, de sikeresen megérkeztem a szállásra két metró vonallal és bő másfél órával később. A hostel előre elküldte, hogy jutok oda a reptérről, úgyhogy esély sem volt elveszni. Nem klasszikus hostel volt egyébként, saját szobám volt, kicsit futurisztikus, sci-fiket idéző berendezéssel. Ágy, tv, légkondi, csap a szobában, zuhanyzó-wc egyben, üvegfallal leválasztva, mindez steril, fehér-szürke kivitelezésben. A célnak tökéletesen megfelelt, és még a wifi is meglepően gyors volt a korábbi helyekhez képest. Ugyan egy éjszakányi alvás kimaradt (a gépem este indult Indiából, délután érkezett Koreába és szűk két órát aludtam csak útközben), gyors zuhi után még nekiindultam a városnak - végtére is nem nyaralni jöttem ;)

Mint kiderült, a város design és divat negyedében volt a szállásom, úgyhogy 10 perc séta után már ott is voltam a Design Plaza-ban. Itt jegyezném meg, hogy egész Szöult egy darab reptéren becserkészett papír térképpel csináltam végig (gps-t csak kétszer hívtam segítségül) - fantasztikus, hogy mennyire turista barát és jól kitáblázott a város! A Design Plaza-ban nagyjából egy napot el lehetne tölteni (Zsófi nagyon élvezné!), de erőt vettem magamon és úgy egy óra nézelődés után továbbálltam. A térképen megjelölt történelmi park és kapu megtekintése után már jócskán sötét volt, de ekkor éledtek csak fel igazán az üzletek és neon fények. Több bevásárló központ van egymás hegyén-hátán, ezeket jártam be. A Kilin a koreai-kínai lányzó mondta, hogy felejtsem el Párizst vagy New Yorkot, mint a divat központját - Koreában kb 2 évvel a világ többi része előtt járnak és óriási kultúrája van a divatnak. Nos, a különböző üzletekben járva teljes megerősítést kaptam :) Eleve az otthoninál sokkal elegánsabb és fényűzőbb volt minden bevásárló központ, és telis-tele voltak mindenféle stílusú üzletekkel. Illetve nem is üzletekkel, egy légtérben van minden, amolyan standok vannak - persze nem a Westend aluljáró féle minőségben. És hogy mindenki maga eldönthesse mi a legmegfelelőbb időpont shoppingolásra - több áruház is 0-24 nyitva van, de legalábbis 9:00-5:30 közt (mindkét időpont reggel!). Ennek megfelelően este 10-11 magasságában még hömpölygött a tömeg az áruházakban és az utcán. Az áruházakkal kontrasztban, viszont közvetlen azoknak oldalában számtalan kirakodó zsibvásár volt ruhákkal, ékszerekkel, kacatokkal és természetesen talponálló kajoldákkal. Éjfél körül mentem vissza a szállásra, de a város jóformán csak akkor ébredezett és nyomát sem mutatta, hogy már az éjszaka közepe van..

Másnap nem sikerült túl korán kelnem, épphogy elcsíptem a reggelit - amit egyébként a mindenes srác készített (nála csekkoltam be, ő csinálta a reggelit, ő takarított és ő volt a menedzser is). Ezt a napot a fő nevezetességekre szántam és úgy ítéltem meg, hogy még csak metróznom sem kell majd, gyalog távolságon belül van minden (valóban így volt, de az órám szerint azért 24 km-t mentem aznap). A cél az 5 fő palota és kert, a régi város negyed, illetve a külföldi negyed megtekintése volt. A palotáknál pozitív meglepetés volt, hogy a kombinált jegy kevesebb mint $10-ba került és ez két helyen idegenvezetést is magában foglalt. Amikkel nagy mázlim volt, mivel itt nem is lehetett volna egyedül csatangolni, csak a vezetett csoportokkal szabad bemenni, és mind két helyen kb 3 perccel túraindulás előtt libbentem oda. Néha jól is kijön a nem-tervezés ;) A paloták és kertek gyönyörűek voltak, az idegenvezetők nagyon jó kis vezetéseket tartottak, de inkább beszéljenek a képek helyettem.

A Titkos Kertben még egy kis gyakorlatozásban is részünk volt, pont a túránk alatt tartottak légitámadás próbát, amikor a szirénák hallatán a kijelölt menedékhelybe kellett húzódnunk - ilyen az élet, ha nem vagytok jóban a szomszéddal... Egyébként a menedékhelyünk egy faszerkezetes pavilon volt, úgyhogy a túlélési esélyeink nem lettek volna nagyok egy találat esetén. De a városban több helyen is kinn volt a menedékhely tábla, elsősorban metró állomásoknál, ahol gázmaszkok is ki voltak helyezve vészhelyzet esetére.

Az utolsó palota előtt még megnéztem egy negyedet, ahol régi stílusban épült/felújított házak vannak, a turista fergeteget leszámítva tényleg klassz kis negyed volt!

A paloták után még megálltam egy szobornál (Sejong király szobra), ami alatt egy ingyenesen látogatható múzeum van. Teljesen le voltam nyűgözve, az egész múzeum interaktív és techy volt, a vizi csatákat például le lehetett CS féle számítógépes játékkal játszani, a hajók felépítését hologramon lehetett megvizsgálni, stb. És még a régimódi rizspapíros-ecsetes írást is ki lehetett próbálni, leírtam a nevem (vagy ha már nagyon unatkozott a lányzó, akkor valami mást iratott le velem :)).

A külföldi negyedbe is elbandukoltam még (ide már metróval), ezt is több helyen ajánlották, habár nekem nem volt meg a hűha élmény. Ebben a negyedben van az amerikai katonai bázis, ebből kifolyólag sok a nyugati bolt és étterem, illetve péntek és szombat este állítólag tele van vállalhatatlan eltávon lévő katonákkal :) Szerda este lévén elég nyugis volt a hely és többnyire koreaiakkal volt tele, akik nyugati étteremben akartak vacsizni. Igaz láttam azért pár buli helyet is, de 24 km séta után valahogy nem fűlött a fogam még egy kis táncikáláshoz :) Egy viszonylag jó értékeléseket kapó koreai barbecue étteremben vacsiztam és nem csalódtam - hot pot szerű marhát ettem: apróra vágott marhahúst sütöttek-pároltak meg egy réz edényben, amit a végén az edény szélén lévő levesbe tettek és onnan lehetett enni. Mellé rengeteg különböző köretet hoztak (egy család jól lakott volna), volt kimcsi, újhagyma saláta, szezám levél (amibe bele lehet tekerni a húst), gőzölt tojás, speckó koreai szósz, stb. Igazolódtak a jótanácsok, hogy a koreai barbecue-t ki kell próbálni :) (még ha ez nem is klasszikus barbecue volt).

Másnap máris jött az utolsó napom Szöulban, úgyhogy kellemeset a hasznossal címszó alatt futva mentem el az elnöki palotához, avagy Kék Házhoz. Az út nagy része egy patak mentén volt, ami a város közepén, az autóútak alá süllyesztve megy - a 4-5 méteres szintkülönbség egész jól hangszigetel és kellemesen felüdítő élményt nyújt a patak. A boka-lábfej kalandom óta ez volt az első futásom, szerencsére bírta a lábam, de a sebesség azért még nincs meg :)

A Kék Ház mellett az első magyarokba is belebotlottam, csak annyit csíptem el, hogy "Már másfél hete k**** meleg van..". Ekkor még csak mosolyogtam, de Pekingben már az én fejemen is gyakran átfutott ez a gondolat.. A Kék Ház után - meg lehet kövezni, de tessék először 3 hetet Afrikában (azon belül is nyolc napot hegyen folyóvíz nélkül) és Indiában tölteni - egy kis szalonba mentem a kezeim és lábaim kényeztetése végett :) A koreai barátosném ajánlotta, szuper cuki kis hölgy volt, és ugyan majdnem két órám elment a drága időmből, de utána felfrissülten mentem tovább a városnézésre. Illetve a szalon is egy tetszetős utcában volt, ez határozottan nem turista hely volt és nagyon bejött a hangulata. Annyira "egyedi" volt a szalon, hogy meg kellett örökítenem :)

Innen a Bogeunsa buddhista templomba mentem el, ahova pont munkaidő vége fele értem, így több épületben is szertartás volt. Nem csak gyönyörű épületegyüttes volt, hanem érdekes volt látni a munka után beszaladó, öltönyös-aktatáskás embereket leróni tiszteletüket a Buddha szobornál, becsatlakozni a szertartásba, vagy beülni meditálni.

A templomjárás után már csak egy couchsurfinges eseményre maradt időm, egy backpacker szállóban volt "Language exchange" est. A tulaj és főszervező egy ausztrál pasi koreai feleséggel, az est célja pedig az ismerkedésen és eszmecseréken kívül az angol és koreai gyakorlása (kinek mi). Jól kifaggattak Magyarországról, az utamról, megkóstoltam a makgeollit (helyi rízs „bor”), aztán már mentem is mert másnap 4-kor kellett indulnom a reptérre.

Összességében nagyon-nagyon tetszett Szöul, a város rendezett és tiszta; rengeteg növény, zöldterület van mindenfele; egyszerre modern és van hosszú történelme, ami nem csak a városképben, hanem a hangulatban, mentalitásban is tükröződik - és mindemellett mérete ellenére élhető. Turistaként is csillagosra értékelném, nagyon könnyű volt jönni-menni, jól kitáblázott város, lépten-nyomon van ingyen wc, az emberek pedig nagyon segítőkészek. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom, hogy látogasson el ide!

Kicsit elmaradtam a bloggal, de a bejegyzéseket írogatom folyamatosan, csak feltenni nincs időm (vagy netem, vagy Kínában elérésem a honlaphoz..). Úgyhogy az élmény frissen lett papírra vetve, csak itt van csúszás :)

Vasárnap viszonylag későn értünk Delhibe, úgyhogy csak mentünk egy gyors kört az India kapunál és az elnöki palotánál, utána a szálloda felé vettük az irányt (ami amúgy meglepően korrekt volt, habár másnapra tele lett a lábam valamilyen csípésekkel, amikről inkább nem is akarom tudni, hogy mi tette :), és lehet még az elefántfarmos éjszaka szereztem őket). Másnap reggel jött értem a sofőr és ezúttal nem hozott magával idegenvezetőt! :) Viszont, hogy igazoljam méltó jelöltje (mi több, kiemelt esélyese) vagyok az év amatőr utazója címnek, kiderült, hogy hétfőnként a látnivalók nagy része zárva van :) Nem is én lennék ha valami hasonlót nem produkálok, de ugyebár az előre-nem-tervezés filozófiájának az ilyen meglepetések is a szerves részei. Persze azért így is volt program bőven!

A Connaught Place-nél kezdtünk, ami egy kör alakú épületsor (és a mögötte lévő tömbök), középen egy parkkal, ami épp olimpiai közvetítő központként funkcionált, és természetesen hétfő lévén zárva volt - ahogy a közelben lévő többi látványosság is. Az üzletsor ugyan nyitva van hétfőnként, de csak 11:30-kor nyitnak ki - én pedig fél 10-kor voltam ott (mondom, hogy érik az a cím..). Azért körbesétáltam, két pasas is leszólított, én persze megszokásból "na, kezdődik..." hozzáállással kellően rideg stílusban reagáltam, de végül kiderült, hogy mindkettő segíteni akart, látták, hogy szerencsétlen turistának mondták, hogy jöjjön ide, de hétfő délelőtt itt a fű se nő. Úgyhogy gondosan elláttak infóval, hogy hova menjek, az egyikük tuktukot is alkudott nekem (a közelben egy helyhez ahova autó nem mehet be), mondta persze, hogy csak a végén fizessek és egy centtel sem többet. Illetve egyikük felhívta a figyelmem, hogy a táskám inkább vegyem előre és legyek résen, mert hátul késsel kivágják és huss oda a cuccom. Igazán felemelő élmény volt az agrai és jaipuri hiénák után segítőkész emberekbe botlani!

Az itteni körözgetés után mondtam a sofőrnek, hogy menjünk boltba aztán postára - hazaküldeni az összegyűlt szuveníreket és csemegéket, amiket már nem tudok a táskámban hova suvasztani (halkan jegyzem meg, a cuccaim kb felét egyáltan nem használtam eddig és jó eséllyel nem is fogom...). Kommersz szupermarket helyett csak egy kis boltba vitt a jóember, de itt is találtam helyi csemegét, úgyhogy vettük is az irányt a posta felé. Ami végül egy majdnem másfél órás történet lett, de időpazarlásnak nem tartanám, kaptam egy kis ízelítőt a helyi életből és segítőkészségből.

Egy kicsike postára mentünk, senki nem beszélt angolul (vagy alig-alig pár szót), és a felszereltség is igen hiányos volt. Összvissz egy számítógépet láttam, a többi ablaknál csak bélyegkiadás, levél felvétel volt (ami kimerült abban, hogy a jóember behajította a levelet egy műanyag dobozba - mondjuk a mezei levelek sorsa ugyanez otthon is). Én persze naivan (és amerikai csomagfeladási tapasztalataimra hagyatkozva) besétáltam a kis szatyrommal, hogy akkor ezeket szeretném feladni, kérnék hozzá dobozt vagy buborékos borítékot. A nyugdíjhoz közeli bácsi csak csóválta a fejét, hogy nekik aztán nincs dobozuk. Először el akartak küldeni valahova dobozért, de tényleg nem értettem hova kéne mennem, úgyhogy végül a mellette lévő ablakból a szintén idősebb bácsi ment el ég tudja hova dobozlesre (mondjuk amíg ott voltam semmi nem történt az ablakánál, csak a teáját vagy kávéját szürcsölgette - így legalább volt valami kis izgalom is a napjában :)). Kb 20 perc múlva jött vissza - doboz nélkül. Elkezdték felásni a postát, de nem találtak semmilyen dobozt. Végül egy nagy sárga papírborítékot ásott elő az egyik úr, mint utolsó opció. Kipakoltam a postázandó cuccokat ő pedig szépen elkezdett sakkozni velük. Mikor megtalálta a legjobb elosztást, ahogy beférnek a cuccok, külön-külön becsomagolt mindent műanyag fóliába, ami azt hiszem nem fog rosszul jönni - még így is csoda, ha a papírboríték túléli az utat :) Végül közös erőbedobással és komolyabb mennyiségű cellux, jó öreg folyékony-tubusos ragasztó és a tűzőgép segítségével összeeszkábálták a csomagokat. Reménykedjünk, hogy meg is érkeznek majd :) (Közben jött az infó, megérkeztek, úgyhogy sikeres menet volt!)

A posta-kaland után egy gyönyörű szikh templomba mentem, Gurudwara Bangla Sahib-ba. A szikh vallás a hindu és muszlim vallásháborúk közepette alakult ki, mindkettőből átvéve elemeket (tartják a karma tanát, de egyistenhívők), de kívülállók számára leginkább a turbános férfiakról ismert. Hatalmas udvara, sőt medencéje (Sarovar) is van, ahol fürödtek is az emberek. Emellett konyha is van, ahol önkéntesek dolgoznak és vallástól, bőrszíntől függetlenül mindenki kaphat ingyen ételt. A turistákra, látogatókra is fel vannak készülve, a kapuk előtt rengeteg fejkendő ki van készítve, a cipőket pedig (szintén önkéntesek által üzemeltett) cipő-megőrzőbe lehet leadni. Belépés előtt pedig kéz és lábmosás is előírt (hogy is van ez az indiai higiéniáról alkotott képünkkel?).

Ezután a Chhatarpur templom komplexbe mentem, ami India második legnagyobb templom csoportja. Különböző stílusokban épült templomokkal, szentélyekkel van tele, be sem tudtam járni az egészet. Nem igen volt más nem-indiai turista, úgyhogy ismét hosszas nézegetések és fotózgatások áldozata lettem. Bónusz: az egyik múzeumban a legeldugottabb poros sarokban, egy senki által meg nem tekintett vitrinben egy porcelán pingvinre bukkantam! Egész India alatt kutattam a pingvineket, az eladókat is előszeretettel ráztam le azzal, hogy csak pingvines dolgot vagyok hajlandó venni (amit rendszeresen pinknek, azaz rózsaszínnek értettek), és az egyetlen hely ahol pingvinre bukkantam, az egy templom múzeumának egy eldugott szeglete... (Aki nem tudná - ég tudja miért - gyűjtöm a pingvineket és ahová utazom onnan igyekszem valami pingvineset beszerezni. Annak az ecsetelésébe most nem mennék bele, hogy hányszor néztek emiatt teljesen idiótának :)) Egy másik ominózus megmozdulásom egy szabadtéri szobornál volt, ahol délután 2 körül, tűző napsütésben, sötét barna kövezeten kellett levenni a papucsom (a képeken gondolom feltűnt, hogy gyakran mezítláb vagyok, a műemlékek, templomok nagy részébe ugyanis nem lehet cipőben bemenni). Természetesen pont ott volt a szobornál egy népesebb indiai férfi társaság, akik kitörő örömmel és jóízű nevetéssel fogadták ahogy bakkecske módjára kapkodom a fehér lábacskáim a tűzforró kövön és keresem a picike árnyékos foltokat. Ezek után persze nem maradhatott el a közös fotózkodás, amit még a mezítlábas részen gondoltak megejteni, úgyhogy a mosolyom nem volt a legőszintébb :) Viccet félretéve, rendesen éreztem az odakozmált talpaimat utána.

A templomok után már indultunk is a reptérre, úgyhogy búcsút kellett venni Indiától :( Delhi abszolút pozitív csalódás volt, az emberek nagyon kedvesek voltak, nyoma nem volt annak az erőszakos tukmákolásnak, mint a többi helyen és a városkép is szép rendezett, tiszta (legalábbis tisztább :)) volt. Hozzá kell tenni, hogy csak a turista helyeken jártam, illetve több villanegyeden is átmentünk (ami kimondottan szép és elegáns volt), amik nyilván nem tükrözik a teljes képet - pl a nyomornegyedeket ahol a város fele él, egyáltalán nem láttam és a tömegközlekedést, kis utcákban jövés-menést sem próbáltam.

Viszont Delhiben megértettem a vidéki mentalitást. Agrában a Taj Mahal miatt tilos bármiféle ipar telepítése, ami szennyezné a levegőt, így gyakorlatilag csak a turizmus és a kézművesség marad. Jaipurban szintén ez a két fő ágazat, így az embereknek az eladott kacatokból kell megélniük és eltartaniuk a családot. A taktikájuk pedig lássuk be - működik. Én is többször vettem szuvenírt, amit egyébként eszembe nem jutott volna megvenni, ha nem nyaggatnak már fél órája és nem döntök úgy, hogy egyszerűbb venni egy vackot mint veszekedni. Delhiben nem ez a két szektor az elsődleges megélhetési forrása a lakosságnak, ennek megfelelően nem is találkoztam a jelenséggel.

Az összképem így mégis csak az maradt Indiáról (a rázós kezdet ellenére), hogy kedvesek és érdekesek az emberek (vagy ha nem, hát csak a napi megélhetésért "dolgoznak"), a kultúra, vallás, történelem, természet, konyha pedig sokkal összetettebb és sokszínűbb, mint amit 3 nap alatt meg lehetne ismerni. Az ízelítő meg volt, lehet tervezni a következő, lényegesebb hosszabb látogatást! (Illetve még előtte kezdeni a spórolást ;))

Zárásnak bónusz-kép a sofőrömmel :)

Jaipurba érve újra indult a huzavona, már megint a 'megállunk és beugrik az idegenvezető' szcenárió volt... Itt azért már rutinosabb voltam (és a türelmem is fogytán volt), meg is mondtam a vezetőnek, hogy én nem kértem őt. Persze jött a duma, hogy nem a pénz miatt csinálja, neki az a fontos, hogy az idelátogatók boldogok és elégedettek legyenek, blabla. Na mindegy, megegyeztünk az árban, aztán mentünk megnézni az Amer Fortot, az Amerben lévő várat/palotát (mivel viszonylag késöbb érkeztünk és Amerben volt a szállásom, már csak erre volt idő). Ez egy Jaipurtól 11 km-re lévő város, ami régen a tartomány fővárosaként funkcionált, amíg a maharadzsa a populáció növekedése és a víz szűkössége miatt meg nem építtette Jaipurt. A vár nem volt rossz, volt egy tükörpalota is benn, habár ez az idegenvezető nem volt annyira lenyűgöző. Illetve az egész turista lehúzáson ismét fennakadtam, itt a külföldiektől konkrétan ötször annyit kérnek el a belépőért.. Viszont üdítően hatott, hogy kevesebb volt az árus és a (külföldi) turista is.

Innen a szállásom felé vettük az irányt, ami megint szörnyű kínkeserves volt - de nem a vendéglátóm miatt. Zsolti kollégám ajánlotta be a helyet, egy helyi srác akinek elefánt farmja van és rendszeresen fogad couchsurfinges utazókat. (Aki nem ismeri, ennek az a lényege, hogy fogadsz utazókat, akik ingyen alhatnak a kanapédon.) Tényleg telis-tele van pozitív review-kkal a srác, több mint 4500 vendég volt már nála, úgyhogy leszerveztem vele a jaipuri szállást. Az idegenvezető viszont (azt csak a jóég tudja, hogy a vár után miért volt még mindig a kocsiban..) végig akadékoskodott, hogy én hova megyek, ez a hely nem is létezik, odanyomtam a kezébe a térképet, akkor is csak azt hajtogatta, hogy na ennek a közelében van egy szálloda, ő elvisz engem oda. Szószerint harcolnom és veszekednem kellett, hogy odavigyenek ahova kérem (a sofőr ugye eléggé hadilábon van az angollal). Slussz poén: egyszer ki is szállt a jóember megkérdezni a helyieket, hogy merre van az elefánt farm és állítása szerint senki nem tudta megmondani. Érdekes mód másnap városnézés közben minden harmadik ember ráköszönt a szállásadómra, mert ismerte... Miután sikerült elérnem, hogy kövessük a gps-t a címhez, azon kezdett el akadékoskodni a vezető, hogy mennyit fizetek a szállásért és az elefánt kalandért, elvisz ő engem egy jobb helyre elefántozni. Az meg egyszerűen nem fért bele a fejébe, hogy nem fogok fizetni semmit és ingyen van.

Na de láss csodát, a farm ott volt ahol a gps mutatta - de még itt sem szabadultam meg a jóembertől, kiszállt és jött be velem a farmra... Rövidre zárván, előadta magát mint az én felbérelt kalauzom, aki mindent lecsekkol nekem; még vagy 20 percig csacsogtak a szállásadómmal, majd távozása után a farmtulaj csak rám mosolygott, hogy jól bepaliztak, de sebaj, majd ő megmutatja a klassz helyeket. Szó ne róla, ha valami tök gázos hely lett volna, akkor nem bánom ha nem egyedül vagyok ott, de ez az idegenvezető tényleg sokszorosan átlépte a tűrőképességem (sőt, már a magánszférám) határait.

Innentől viszont végre normális emberek közt voltam, akik nem megkopasztani akarnak :) Ahhoz sajna későn értem oda, hogy fessek az elefánikra és megfürdessem őket (mert amúgy ilyet is lehet), de még simogatásra-barátkozásra volt idő.

Az elefántozás után felbukkant még két vendég-lakó, persze nem a kanapén nyomorogtunk hárman, a farmon lévő épületben van pár szoba ahova jöhetnek a kanapészörfösök. Egy spanyol és egy algériai-kanadai srác volt még, velük meg a szállásadóval és öccsével mentünk el vacsizni aztán még egész sokáig csacsogtunk. A vacsi tök jó volt, helyi mindenféle fűszerezésű szószós húsok naan-nal (a nevüket sajna nem tudom), aztán vacsi után még rávettek minket, hogy egy paan-t is betömjünk. Ez több évezredre visszatekintő szokás, egy tisztesebb adag, bétel levélbe csavart arekadió és dohány, amit egyben kellene bekapni és rágcsálódni rajta - állítólag segíti az emésztést. Habár a wikipédia szerint szájszag ellen rágcsálják, illetve eufórikus állapotot vált ki. Az algér srác egyből lenyomta, dícséretemre váljék, nem én voltam a legnyuszibb és nekiestem, de kb 3 perc múlva megkegyelmeztek és mondták, hogy nyugodtan köpjem ki ha nem csúszik. Jótékony hatások ide vagy oda, ilyen vacak dolgot ritkán ettem – és semmi eufórikus állapotot sem tapasztaltam utána (leszámítva amikor végre megválhattam tőle).

Másnap délelőtt a szállásadóval volt városnézés, csupa nem-turista hely: rögtönzött medence a gyerekeknek, eldugott tavacskánál haletetés (állítólag az állatok etetése jó karma), és egy picike textil múzeum, ahol én magam festhettem textilt (persze a rutinos bácsika segítségével). Felüdítő volt látni, hogy nem mindenki a turisták lehúzására bazíroz és nagyon érdekes, kedves emberek az indiaiak - ha épp nem árusok vagy idegenvezetők :)

Ezután jött értem a sofőr, persze az idegenvezetőt hozta magával (nem tudtam elég elrémítő lenni), pár helyet megnéztünk még Jaipurban, gyors ebéd (ismét észak-indiai helyi specialitás, csípős szószos paneer kesudióval, és ismét nagyon jó volt), aztán Delhi felé vettük az irányt.

Elöljáróban: azt hiszem eljött az elsö honvágy/basszus egyedül utazom pillanat, úgyhogy szegény India nem a legjobb formám kapta az elején. Vagy fordítva, és a kultúrsokk hozta elö az 'Anyukám akarom' érzést :) Lényeg, hogy lassabban alkalmazkodtam a helyi ritmushoz, mint Afrikában, de asszem mostmár elkaptam a fonalat :)

A Bombay reptér nagyon szép, modern, tele high-end üzletekkel és az útlevél/vízum ellenörzésnél is minden flottul ment, semmi sorban állás nem volt. Söt, a Delhi járatom becsekkolásánál a Golden member sorba küldtek (így kb 1 óra sorban állást megspórolva), és mindenhol nagyon segítökészek, elözékenyek voltak. Már-már úgy éreztem pozitív diszkriminációban részesülök - aminek nyilván semmi köze a haj- és börszinemhez ;)

Delhiben már várt a soför a bejáratnál, igazi turbános, szakállas, pödört bajszú, nagy darab (de nem túl magas) fazon. Angolul csak kicsit beszél, úgyhogy sajnos nem tudom öt kifaggatni, de azt valahogy sikerül megértetni, hogy hova menjünk, álljunk meg inni-wczni, stb. A reptérröl egyböl Agra felé vettük az irányt, Delhiben még küzdöttem az éjszakai repülés járulékai ellen, de ahogy kiértünk a városból feladtam és elaludtam. A közlekedés egyébként teljes káosz - a sávfelfestések és az index a legritkább esetben bír infóértékkel, a három sávos úton mennek öt sorban, visszapillantó tükrök idönként összekoccolnak, de ez a világ legtermészetesebb dolga ugyebár. A duda használata is új "értelmet" nyert - nonstop nyomják, amolyan "hello, jövök" címszóval minden elöttük/mellettük menö jármüre dudálnak.

Az utcakép egyébként Afrikához képest annyiban rendezettebb, hogy több a járdázott felület és komolyabbak az épületek, de itt is irdatlan szutyok és szemét van. És persze mindenhol tehenek illetve kutyák flangálnak. Meg persze majmok. Az utcai árusok, útszéli bodegák itt is szép számmal sorakoznak, mindenféle áruval amit el lehet képzelni.

Agrába érkezésünkkor, ami kb 5-kor volt, megkérdeztem a sofört, hogy bármi nyitva van-e még, de azt mondta ilyenkor már minden zárva (mármint látványosságok). No mondom akkor irány a szállás, majd holnap délelött megnézek mindent. Aztán egyszer csak megállunk, beszáll egy pasas, és elkezdi nyomni a szöveget. És itt kezdödött a tortúrám, nyuszi-muszi bárányka a farkasok közt. Pislogni sem tudtam, hogy mi történik, ez benne van-e a csomagban (azért elég szép summát kap a soför és azt mondták ö mindenröl gondoskodik, hoz-visz, látványosságoknál odakísér, stb.). Gondoltam na meglátjuk mi sül ki ebböl. Mondja a pasas, hogy a Taj Mahal péntekenként zárva van, mivel ilyenkor csinálják a karbantartásokat. Amiket azoknak a leszármazottai csinálnak, akik építették a Taj Mahalt, és generációkon át adják tovább a tudást. Gondoltam ez még érdekes is lehet, becsekkoltam a szálláson és mentünk tovább. Itt aztán már kezdett leesni a tantusz :) Ekkor már ment a szöveg, hogy a kormány így meg úgy támogatja ezeket a családokat, úgyhogy sokkal olcsóbb, mint máshol, és ha bármit veszek, kapok hozzá papírost is, hogy ezen kevés családok egyikétöl van a cucc. Söt mi több, az indiai nobel díjhoz hasonló kitüntetést ez a család kapta valamelyik évben. Ezután már nem lepett meg, hogy egy üzletben kötöttünk ki, ahol a "megmutatjuk a mühelyet is"  címszóval egy kirakatos üzlethelyiségben kötöttünk ki. Amikor megkérdeztem a csávót, hogy akkor ök csinálnak-e javításokat a Taj Mahalon, hangosan felnevetett, hogy ök a Taj Mahalon - ugyan dehogy. Vállonveregettem magam, hogy Vercsikém, az év palimadár utazója címért igen erős jelölt leszel. Aztán persze próbáltak $300-ért eladni nekem szönyeget (biztos illik a lakásom designjához, vagy a szüleimnek jó lesz, az árral meg ne törödjek, a szüleim biztos szívesen kifizetik majd - itt mondjuk nem tudtam nem mosolygni, amikor elképzeltem, ahogy Apunak tálalom, hogy itt ez az ocsmány szönyeg, $300 volt, ugye tudjuk rendezni :)), ékszereket (természetesen minden jól állna nekem és minden kö csak itt található és százféle pozitív hatása van - csak arra ne kérdezzek rá mi a különbség a kövek közt, mert azt már nem tudta a fazon), díszeket, stb. Öszintén szólva (és itt nyilván kijött az a hatás, hogy basszus egyedül utazom Indiában), ez teljesen felforgatta a gyomrom és elrontotta az elsö India-élményem. Nyilván én vagyok a hülye, mert az elején el kellett volna hajtanom a pasit, hogy nem megyünk mi sehova vásárolni, de hát a naivitásom és vajszívem.. Aputól leckéket fogok venni az ilyen alakok lepattintásában, az tuti :) Innen még egy másik boltba is elrángattak, nyilván itt is mindenre igaz volt, hogy jól áll, nagyon olcsó ajánlat, máshol ilyet ennyiért nem kapok és mindenre szükségem van. Amikor pedig közöltem velük, hogy nem fogok ékszert venni, olyan sértödött pofákat vágtak... Ami ugyan elég komikus volt, mivel egy alacsony, idösebb, élénk narancssárgára festett hajú kikent-kifent csóka próbálkozott, és végig küszködnöm kellett, hogy értelmes fejet vágjak amikor ránézek (ahh, ezen a ponton már igazán feladhattam volna az illedelmességem).

Innen hálisten visszavittek a szállásra, ami abszolút pozitív élmény volt. Nem szállodába foglaltam, hanem egy panzióba, egy család által üzemeltetett, kb 7-8 szobás házba. Nem egy palota volt, de tiszta, rendezett és a család is nagyon kedves volt, alapvetően Anyuka és lánya látták el a teendőket. A legklasszabb az volt, hogy lehetett helyben vacsorát és reggelit kérni, úgyhogy be is neveztem erre. Szerencsére az összes többi vendég is kért vacsorát, úgyhogy nyolckor összegyűltünk az étkezőben és közösen vacsiztunk. Rajtam kívül volt egy öt fős vegyes társaság, akik egyetemre jártak együtt (filmművészetet tanultak, nációjukat tekintve norvég, olasz, görög csapat voltak); egy francia srác a szüleivel, aki Delhibe jött gyakorlatra és a szülei jöttek látogatóba; illetve egy három kisgyerekes francia család, akik nyaraláson voltak, de korábban Taiföldön éltek, úgyhogy érthető a nem épp szokványos családi úticél választás. A vacsi nagyon finom volt: vegetáriánus volt, szószos zöldséggel és paneerral (itteni viszonylag semleges ízű, de nagyon jól fűszerezhető sajt), hagymás-paprikás-padlizsános paneerral, karfiollal (persze ez is szuper fűszerezéssel), rízzsel és házi naannal. Igazàn kitettek magukért, minden finom volt, és grátiszban még a munkálatokat is láttuk, mivel nagyjából amerikai konyhás volt az elrendezés.

Reggel korán indultunk a Taj Mahalhoz, úgyhogy én voltam az egyetlen reggelinél, ez nem volt kimondottan autentikus, rántottát kaptam toasttal, de a rántotta egy nagyon vékony, palacsinta szerű lapocskának volt megsütve (és persze szintén remek fűszerezéssel).

A Taj Mahalnál kivételesen nem bántam, hogy ott volt a soha-nem-kért idegenvezetőm, azért sok mindent mesélt, a sorokat ki lehetett vele kerülni, király képeket csinált, stb. Persze azért közben lyukat beszélt a hasamba, hogy ő hány évig tanult idegenvezetőnek és ő a kormány által licenszelt idegenvezető (csak papírt ne kelljen mutatni róla...), akiknek ez meg az a sztenderd díja - konkrétan egy Taj Mahal vezetésért 1500 rúpia ($24), ami nagyjából egy órát tesz ki. Ez még a Fisher-Price-os órabéremmel összevetve is igen szép summa... Én meg persze még a kisbárány jelmezemben voltam, és hülye fejemmel ki is fizettem neki alkudozás nélkül :)

A Taj Mahal egyébként elsőre megmondom őszintén nem nyűgözött le - igen, itt van ez a jópofa fehér épület, amit már százezerszer láttam képeken, tv-ben, stb., de semmi extra. Ilyen szempontból a digitalizált világ szerintem sokat elvesz az élményből - nincs meg az az áttörő hatás, ha már úgyis tudja az ember mire számítson (úgyhogy az út további részét még kevésbé fogom átgondolni és előre betervezni, lecsekkolni). Viszont ahogy közel értem az épülethez, egyből felfogtam, hogy miért a világ egyik csodája. Hihetetlen a díszítés kidolgozottsága, és fantasztikus, hogy mennyi emberidő ment bele az elkészítésbe. A két legelbűvölőbb technika a márványfaragás és a díszkőberakás. Előbbi esetében hatalmas márványtáblákból faragják ki a mintákat, és ha munka közben a márványtömb el talál repedni - nos lehet szépen elölről kezdeni. A kőberakásoknál pedig kifaragják a kő helyét a márványban, alakra vágják-csiszolják a követ, majd beragasztják. Csodaszép munkákkal van tele az egész épület. Röviden az épület eredetéről: Shah Jahan mogul uralkodó a felesége sírhelyéül építtette a Taj Mahalt, 22 évig tartott az építkezés és 1653-ra készült el. Két érdekesség:

• Mivel a király muszlim volt, egy mecsetet is építtetett a Taj Mahal mellé, melynek kapuja nyugatra néz. Csak hogy ne legyen az elrendezés asszimmetrikus, a Taj másik oldalára egy pontosan ugyanolyan épületet felhúzatott - semmi funkciót nem tölt be az egyensúly megteremtésén kívül.
• Saját sírhelyének a Taj pontos mását akarta a folyó túloldalán megépíteni fekete márványból, de a fia nem hagyta és házi börtönbe tette az Apukát, mivel szerinte az adófizetők pénzét nem szabad ilyen badarságokra költeni. Így végül a király is a felesége mellé lett eltemetve.

A Taj Mahal után a helyi várat csak kocsiból néztem meg, sokan mondták, hogy bemenni nem érdemes, és egy másikat ajánlottak, a Fatehpur Sikrit Agrától nem messze. Útközben jól lekaptam magam a tíz körmömről, megmondtam, hogy köszönöm nem kérek a vezetőkből, úgyhogy egyedül indultam ennek a várnak a felfedezésére. Nem lehetett végig kocsival menni, az utolsó szakaszon tuktuk helyett egy lovas szekeret fogtam (de szegény paci annyira gebe volt...), persze ezeket sem kellett félteni, másfél perc múlva már fel is ugrott menetközben az újabb önkéntes idegenvezető jelölt, akivel sikerült egy 200 rúpiás árban megegyeznem - úgyhogy most sem maradtam egyedül. Egyébként ugyancsak jó volt a vezető odabenn, sok mindent mesélt, sokkal érdekesebb volt, mint egyedül tudatlanul kóvályogni.

Szép volt maga a palota is, de az igazi látványosság egy helyi szent, Salim Chishti sírja – Akbar mogul uralkodónak három felesége volt (egy muszlim, egy hindu és egy keresztény), de egyiktől sem született gyereke. Az a hír járta, hogy van egy szent ember, aki megáldja az oda zarándoklókat és kívánságuk teljesülni fog. Így elment Akbar is, és hamarosan a hindu asszony terhes lett (okosan időzített a postással :D). Állítólag Sárközyék is jártak itt és utána fogant meg gyermekük. Persze nem kellett itt sem félteni az embereket, először egy darab rongyot akartak 2100 rúpiáért eladni ($34), amit a szentnek lehet felajánlani, és állítólag utána a szegényeknek osztják ki. Plusz fonalat is lehet beszerezni, amivel csomót kell kötni a sírhely márványablakain és lehet kívánni. De szigorúan csak hármat, többet nem szabad!! Fantasztikus, hogy mindenből pénzt csinálnak és mennyire lehúzzák a turistákat.. (viszont a kedves család örömére az idegenvezetők folyamatosan gyártják a kliensről a sztenderd beállított képeket :))

Természetesen az idegenvezetőm családja véletlen épp kőfaragó és láss csodát itt ül a sarokban a jóember, nézzem meg nyugodtan. Itt már végképp elöntött az epe (egyébként az egész palota látogatás alatt a nyaklánc és csecsebecse árusokat már olyan mogorván elküldtem, hogy egy szó után lepattantak), látták, hogy tele van a hócipőm, hát felajánlottak két cuccot egy áráét. Persze nyilván még így is röhögnek a markukba, de ez már a rezervációs áram alatt volt, úgyhogy Lászinak jönnek a szuvenírek :)

Plusz poén a helyben, hogy itt elég kevés turista volt és indiai zarándokokkal volt teli - akik gyakran vidékről jönnek és fehérbőrű szőke teremtményt még életükben nem láttak. Úgyhogy nagyjából három percenként bukkant föl egy csoport félős indiai, hogy csinálhatnak-e velem fényképet (plusz mindenhol előre engedtek, integettek, köszöngettek). Egy óra rivaldafény, juppiijj! ;)

Gondoltam pár kesze-kusza gondolatot még papírra vetek mielött elfelejtem :)

Tanzánia

A reptéren a szervezö iroda helyi menedzsere fogadott, ö vitt el Arushaba a szállodához. Majdnem két órás út volt, úgyhogy volt idöm kifaggatni, és az angolja is igen jó volt. Az összkép ránézésre jóval szegényebb életröl tanúskodott, mint Kenyában, amiben benne van az is, hogy Nairobi egy nagyváros, ez pedig úgymond "vidék", de meg is erösített a pasi, hogy jóval el vannak maradva gazdaságilag Kenya mögött. A fö ágazatok a földmüvelés, a tanzanite kö bányászata, és persze a turizmus. Az emberek nagy része (legalábbis ebben a régióban) földmüvelésböl, állattartásból él - ennek elönye, hogy a környéken mindig friss zöldség-gyümölcs van, azt mondta naponta járnak be a friss áruval a városba a termelök (és ezt szószerint kell érteni, reggel a fejükön a batyuval elindulnak és szépen besétálnak).

A jelenlegi miniszterelnök ingyenessé tette az általános iskolát és gimit, így a gyerekek kb 95%-a jár suliba, a maradék jellemzöen még Maasai törzsi neveltetésben részesül, ahol nem tartják az iskolát szükségesnek. A Maasai-okról is mesélt a jóember, náluk tradícionálisan az fontos, hogy kinek hány tehene/kecskéje van, így minek iskolába járni, inkább el kell kezdeni gyüjteni azokat a kecskéket. A férfi ugyanis annál jobb feleséget tud fogni, minél több állatkája van. A nök megcsonkítására is kitért a pasi, nagy szószólója a témának és sok Maasai közösségben járt felvilágosítani. Azt mondta az elmúlt kb 10 év sok változást hozott, többek közt a globalizációnak köszönhetöen, mivel a mai fiatalok már látják, hogy ez mennyire barbár szokás. Emellett a kormány is sokat tett az ügy érdekében, megnyílt a kommunikáció a témáról és ha valakiröl kiderül, hogy megcsonkított egy fiatal lányt (ezek egyébként tradícionálisan az idösebb hölgyek, ök értenek hozzá), azt börtönbe csukják. Ma már csak kevés, erösen tradíció örzö csoportban csinálják, de sajnos gyakran a lányok kérik - ugyanis amíg meg nem csonkítják meg öket, úgy bánnak velük mint egy kutyával, a férfiak hozzájuk sem szólnak, és gyakran kiküldik öket a társaságból.

Az utcai kép elég egyforma volt végig a reptér és a szálloda közt, megmüvelt földek és bodega sorok váltogatták egymást. Az úton kívül betonozást, járdát nem lehetett látni, mindenhol földutak és -járdák voltak (habár utóbbira inkább az "útszél" az igazán találó kifejezés). A lakóepületeket nem nagyon lehetett az utcáról látni, azok az "üzletsor" mögött voltak, de amennyire be lehetett kukucskálni itt-ott, többnyire tákolt agyag-bádog-fa vityillók voltak. Az üzletsoron jellemzöen bárok/kocsmák, vegyesboltok, müszaki boltok voltak. És persze egy csomó kirakodó, zöldség-gyümölccsel, ruhákkal és egyéb kacatokkal. Meg szemét mindenhol - a kuka mint olyan nem igazán elterjedt, szeméttel volt borítva az utca. Illetve lépten nyomon motoros taxik voltak, ez Kenyában és itt is elterjedt, az utas felpattan a soför mögé, és suhannak. Gyakran egészen picike babákkal is mennek így, anyuka és a soför közé besuvasztva gyakran kibukkant egy-egy pofika, a soför pedig vihette a nyakában az anyuka táskáját :) Bukósisak természetesen nem járt a fuvarhoz, ehhez képest azért nyomták rendesen. És akkor már pár szó a közlekedésröl: az út bal oldalán mennek és alapvetöen teljes káosz van :) Elöznek akkor is ha jönnek szembe (az majd csak lehúzódik vagy lelassít), keresztezödésekben pedig még lámpa mellett is zürzavar tud lenni, mindenki megy amerre gondolja. Az utak itt és Kenyában is tele vannak óriási fekvöhadsereggel, úgyhogy gondoskodnak róla, hogy ne legyen gyorshajtás. Épp felújítják egyébként a legnagyobb autópályát (amin mi is mentünk), japán mérnökök hathatós közremüködésével, úgyhogy remélhetöleg használhatóbb lesz mint a jelenlegi :)

A szálloda, ahol túra elött-után voltunk, abszolút korrekt volt (megkockáztatom ez volt a legjobb szállás az utam során :) - kivéve persze amikor ismerösnél leszek). Az emberek általában nagyon-nagyon kedvesek voltak, és az utcán is legfeljebb köszöntek vagy egyszer bepróbálkoztak eladni valamit, utána békén hagytak ha látták, hogy nem én leszek az emberük. Az itt is igaz volt, hogy embert sietni nem láttam, komótos tempóban csináltak mindent.

A hegy közelében már kiértünk a város és bodega sor miliöböl és itt már takarosan megmüvelt földek, házak, templomok voltak. Nem mondom, hogy gazdagság volt, de rendezettebb, tisztább volt a kép. Mivel hegyhez és hegytöl is vasárnap mentünk, mindenkit a szép ünneplös ruhájában láttunk az utcán. Nekem nagyon tetszettek a színek és minták amiket hordanak, élénk, vidám színek, idönként extrém párosításban, ami mégis jól jött ki. A gyerekek pedig végig nagyon lelkesen integettek nekünk :) Összességében úgy tünt, hogy ezek a hegyi emberek ugyan szegények, de boldogok, nem stresszelnek, és amennyire lehet rendben tartják a házuk táját.

Kenyával összehasonlítva az volt a benyomásom, hogy itt kedvesebbek, nyitottabbak, közvetlenebbek az emberek. Persze ez könnyen fakadhat abból is, hogy Kenyában egy nagyvárosban soför furikázott, itt pedig vidéken voltam, azon belül is 8 napot a hegyen - azért ez mindenképp egy extrém közeg. Viszont az egyik kenyai reptéri fuvarosom is azt mondta, hogy a kenyaiak agresszívabbak, különösen ha üzletröl van szó, a tanzániaiak pedig nyugisabbak, lassabban is csinálnak mindent és nem a pénzhez jutás az elsöszámú szempont.

Kenya

Most egyébként épp a déli dugóban ülök Nairobiban - ebédszünetre a többség kimegy enni -, a soför bömbölteti Beyoncet (vagy valami hasonló zenét, amit kevéssé viselek jól :)), én meg addig irogatom a blogot, már így is eléggé el vagyok vele maradva.

Közben megvolt az ebéd is, egy húsfaló helyre vitt a soför (Carnivore), ahol fix áron hozzák nonstop nyárson a különbözö húsokat - a legextrémebb a strucc volt, krokodiljuk ma nem volt, de azt nem is biztos, hogy bevállaltam volna. Nem volt rossz, de a gyanú erös bennem, hogy a soförök kapnak valamit ha a hülye nyugati túristákat odaviszik valahova (legalábbis eléggé vonakodós volt a jóember amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy oda menjünk amit nekem javasoltak és ne oda amit ö ajánl).

A soför egyébként egy kicsit tejbetök, velem egykorú srác volt. Nem volt vele nagyobb gond, habár a megbeszélt idöpontokat elég flexibilisen kezelte.. Idönként belelkesedett és kérdezgetett (ilyenkor sikerült nekem is infót kiszedni belöle Kenyáról). Illetve az utsó két napban szerintem próbált hülyére venni és "parkolás" címszó alatt plusz pénzt kérni, vagy duplán felszámolni fuvart, de ehhez azért elöbb kell felkelnie ;) Ami némiképp komikus volt, hogy idönként kifakadt a kenyaiakra, hogy mennyire barbár és ignoráns népség, csak a saját elörejutásukat tartják szem elött, aztán 10 perc múlva ö is hasonló megnyilvánulásokat produkált.

Pár tapasztalat még röviden (lassan be kell csekkolnom a repcsihez), és egy-két infó amit Lászi vérnyomása végett jobbnak láttam távozásom után megosztani :)

• Nagyon erös biztonsági ellenörzés van mindenhol, korábbi terrorakciók miatt. Az összes bevásárló központ, múzeum, és gyakran éttermek is sorompóval lezártak, és csak a kocsi alapos átvizsgálása után engednek be - még a kesztyütartóba is benéznek. A bevásárló központokban ezen felül még fémdetektoron is át kell menni és belenéznek a táskákba. A reptérre jövet kb 2 km-rel a reptér elött már van egy biztonsági ellenörzés, itt is átvizsgálják a kocsit, a soförön kívül pedig minden utasnak be kell menni egy külön épületbe, ahol fémdetektor van, a táskákat pedig a reptérröl ismert röntgenes szalagon ellenörzik. Ezután a reptér épületének bejáratánál újra fémdetektor és röntgen, ezután jut csak be az ember a becsekkoló pultokhoz (és ide is már csak repjeggyel lehet bejönni - habár ez bemondásos alapon megy :)). A becsekkolás és útlevél ellenörzés után pedig jön az "igazi" reptéri ellenörzés, amit otthonról is ismerünk.
  Maga a be- és kilépés is jobban ellenörzött (ez Tanzániában is igaz volt), belépéskor hökamera fogadja a csúf betegségeket hozókat, ezután fotót csinálnak és mind a tíz ujjról lenyomatot vesznek. Kiutazáskor újra fotó és ujjlenyomat, hogy összehasonlítsák tényleg az az ember távozik-e aki jött is.
  Az utcákon is sok fegyveres katona volt, örzik szorgosan a rendet (habár a "rend" szó a közlekedésre és tisztaságra semmiképp sem alkalmazandó). Vali kollégája szerint gyakoriak a támadások az expatok ellen, alapvetöen csak ki akarják öket rabolni, de ha ellenkeznek, simán lepuffantják vagy -szúrják öket. Illetve azt mondta tüntetésekben is idönként le-le lönek embereket, úgyhogy azoknak sem érdemes a közelébe menni. Egy másik ismerösöm (aki önkéntesként élt Kenyában) ugyanakkor azt mondta, hogy ez csak felfújás és valójában nem rosszindulatúak, többnyire csak el akarnak valamit adni. Mindenesetre az elsö szállásomon, ami nem volt annyira jó környéken, a soförre vártam elsö nap az utcán és a recepciós lejött, hogy inkább menjek vissza és a szállodában várjak (pedig én roppantul élveztem elnézegetni az embereket és történéseket).
• A reptérre menet haladtunk el a nyomornegyed mellett, ahol tákolt sár kunyhókban laknak az emberek és még kenyai viszonylatban is nagyon rossz a higiénia. Ezek az emberek többnyire a gyárakban dolgoznak, amik a város másik részén vannak, így 15-20 km-t is lesétálnak (vagy futnak) munkába és munkából jövet.
• A várakozásaim ellenére egyáltalán nem volt olcsó Kenya (és Tanzánia sem), söt. Pár ár amin ledöbbentem: sajtoknak 100g-ja $2-4 közt van. Egy 1.5l üveg víz $1-1.2 körül van - ez ugyan otthon is ilyesmi árban van, csak itt még a fogmosást is palackos vízzel kellett abszolválni. Csokik $2-4 / 100g. Orbit rágó $1.2/csomag. Éttermekben kaja $7-30 közt van, de jellemzöen $15 körül. Ezekre az árakra idönként magyar pénztárcával is szisszentem, elképzelem akkor kenyai keresettel hogy lehet kijönni (amiröl nincs pontos infóm, de gyanítom nem éri el a mi fizu szintünket). A lakosság nagyja viszont nem is vásárol szupermarketekben, hanem helyi termelöktöl, kisebb bodegákban útszélen, ami azért olcsóbb. A szupermarketek ugyanakkor óriásiak és nagy a választék, sok esetben nagyobb mint otthon.
• Az útszéli bodegák 99%-a Coca Cola-s. A Coke ingyen adja nekik a táblákat és egy üdítö hütöt, cserébe vállalniuk kell egy heti kvótát amit megvesznek. A soföröm szerint nagyon megy is a kóla, sokat isszák, de csak a Coca-t, a Pepsinek nem sikerült betörnie.

Nagyon érdekes volt mindkét ország, jót tesz az embernek ha kimozdul a kényelmes kis világából. Ugyan tv-ben, filmekben, interneten látja az ember milyen itt az élet, egész más itt lenni és megtapasztalni (és én akkor még csak nyugati turista módjára jöttem-mentem). A természeti értékeik pedig fantasztikusak, remélem ezt sikerül megörizniük és ápolniuk, mert az állatkert / természetfilmek csak gyenge utánzatok ehhez képest :) Amit még most is nehezen emésztgetek (a mai húsimádó ebéden kívül..), az az itteni élet kettössége. Elérhetö számukra ugyanaz a technológia, a többségnek van okostelefonja, mobil internete, fenn vannak facebook-on, a boltokban esetenként szélesebb a választék mint nálunk, stb., de közben az élet más területein teljesen el vannak maradva a nyugathoz képest - és nem csak gazdaságilag, hanem kultúrában, életszemléletben is. Ezt nem feltétlenül rossz értelemben mondom, Tanzániában például kimondottan bájos volt, hogy mennyivel földhözragadtabbak az emberek és nem az evilági gazdagság körül forog a világuk. Viszont tapasztaltam azt a közeget is ahol a társadalom- és környezettudatosság még teljesen hiányzik (szó ne róla, kis hazánkban sem bír mindenki ezekkel a nemes tulajdonságokkal :)).

Ha választanom kell, Tanzánia jobban megérintett (ahogy a helyiek mondják, te elhagyhatod Tanzániát, de Tanzánia sosem hagy el téged), de egyszer még jó lenne Kenyában vidéken, Maasai falvakban utazgatni - biztos más képet kapnék mint a nagyvárosban. További filozofálgatás helyett viszont (és mivel mennem kell becsekkolni) inkább csak ajánlanám mindenkinek, hogy ha teheti egyszer jöjjön el Afrikába, életre szóló élmény! :)

A Kili-kaland után volt még kb 2.5 napom Nairobiban, úgyhogy próbáltam még jópár dolgot besüríteni. Az elsö nap Nairobin belüli állatfarmokat látogattam, a Nairobi Nemzeti Park területén/mellett. Magába a Nairobi Nemzeti Parkba nem mentem be, mert többen is mondták, hogy ugyan egyedülálló, hogy a városon belül van egy nemzeti park, valójában nem nagy durranás. Így a kisebb farmok felé vettem az irányt. Az Elefánt Menhelyen kezdtem, ahová árván maradt kiselefántokat hoznak. Az esetek többségében megölték a kis elefánik családját az elefántcsontért, egyedül pedig nem élték volna túl a vadonban. A turisták a 11-12 közti etetést nézhetik meg, ilyenkor odagyülnek a parkból, óriás cumisüvegböl megetetik öket (Angliában gyártott, gyerekeknek készülö táplálékkiegészítö formulával, a tehén vagy egyéb állati eredetü tej nem lenne jó), kicsit sárfürdöznek, aztán irány vissza a parkba. Ha elcsendesedik a nézösereg, akkor odajönnek simiért is. Sajnos egy kupac nem épp halk spanyol mellé keveredtem, akiket az elefántok nem különösebben érdekeltek, csak az, hogy a 78. szelfin is jól áll-e a hajuk... Pedig igazán cukik voltak az elefántok - és az egyszem strucc is, akit az egyik elefánttal együtt találtak és szintén befogadtak.

Innen a Zsiráf Centerbe mentem, ahol zsiráf etetés és simogatás volt a progi, illetve túraösvény hálózata is van a centernek, amit nagyjából bejártam. Egy csomó madárka és mókus volt, illetve a legvégén egy vaddisznó családba is belebotlottam - akiktöl jó magyar szokás szerint megijedtem, de aztán kiderült, hogy ezek emberhez szokott példányok és nagy ívben tojnak rám :)

Végül a krokodil farmra mentem, ahol egy gyorstalpaló után már a kezembe is nyomtak egy kicsi (4 éves) példányt (persze összekötött szájjal), plusz pár teknöcöt is. Ez alapvetöen tök izgi élmény volt, de elég pici helyen tartják szegény krokikat és nem túl állatbarát, hogy 15 ember kezében jár szerencsétlen összekötött szájú pára - az ijedösekröl nem is beszélve, aki megfogja, de majdnem eldobja, vagy olyan bénán fogja a krokit, hogy nézni is rossz.

Másnap a Hell's Gate Nemzeti Park volt az úticél, amely arról (is) ismert, hogy ez Kenya egyetlen nemzeti parkja, ahol lehet szabadon sétálni, biciklizni. Ennek megfelelöen oroszlánokkal nem találkoztam, viszont tényleg zebrák, antilopok, vaddisznók, zsiráfok közt lehetett bicajozni. Ezen kívül itt található egy szurdok is, ahová ismerösök javaslatára egy Joseph nevü Maasai úriemberrel mentem le. A fazon nagyon kedves volt, tartja a Maasai szokásokat, a parktól 15 km-re lakik egy Maasai faluban, ahonnan naponta besétál parkörként dolgozni (az állatokkal sétál, ahogy ö mondta, akik kísérik a felségterületük széléig). Állítólag a Maasai viseletet hordja napi szinten, csak munkához öltözik át. Mesélt sokat a Maasaiokról, a legmeglepöbb talán az volt, hogy ök nem tartoznak igazából se Kenyához, se Tanzániához, hanem szabadon vándorolhatnak és ott "vernek sátrat" ahol akarnak - mint az állatvilág, ök is szabadon átmehetnek a zöldhatáron. Egyébként tényleg máig a vadonban élnek, próbálnak egyensúlyt találni az állatokkal, de elismerte, hogy idönként "ellenük fordulnak", nekik mennek az állatok, úgyhogy sok az árva és az özvegy..

A szurdokban egy kalandosabb túrára vitt, úgyhogy volt benne mászás böven, de persze semmi erön felüli :) A mederben általában csak kevesebb víz folydogál (a környezö források révén), esös évszakban viszont nagy áradások vannak, amik hirtelen jönnek és szükebb részeken 15 m magas is lehet a víz. Ha pedig jön az áradás, elöször elkezdenek a falak remegni, a víz barna lesz, majd van kb fél órája az embernek eliszkolni mielött elsodorja a víz. Nem véletlenül hívják a pokol kapujának :) Joseph elmondása szerint évi 6-7en meghalnak, kb 60-an pedig megsérülnek, mert nem veszik komolyan a szabályokat és elviszi öket az ár. Funfact: az "ördög ágya" nevü katlanban forgatták a Tomb Raider egy jelenetét. A patakocska (legalábbis ebben az idöszakban patakocska..) egyébként kimondottan langyos vízü, ugyanis egy alvó vulkán mellett van, és meleg-forró források táplálják. Egy-két forrásnak olyan meleg a víze, hogy nem is lehet csak pár másodpercig benne tartani a kezed. Söt, az egyik ponton a patak mellett le lehet ásni kézzel a nedves földbe, ahol egyböl elkezd jönni fel a forró víz és akik hoznak, azok tojást fözhetnek benne amíg elmennek az egyik forrás alatt "zuhanyozni". A források mellett egyébként gejzírek is vannak, amit ki is használnak és egy nagy erömü müködik a környéken - Joseph szerint Kenya áramellátásának kb 40%-át ez az erömü adja. (az állatvilágról főleg videóm van, igyekszem megfelelő net esetén azt is feltölteni)

A park után még a Naivasha tóhoz mentem el egy hajóka útra, amihez a soföröm is csatlakozott (annak ellenére, hogy állítólag nagyon fél a hajókban.. úszni viszont szeret..). Itt rengeteg madarat láttunk, kész paradicsommá vált nekik a terület, ugyanis az elmúlt 4-5 évben sokat emelkedett a vízszint, elöntött területeket és így ma rengeteg fa áll derékig vízben - a madaraknak szemmel láthatóan kedvelt pihenöhelyet szolgáltatva. Madarakon kívül volt szerencsénk pár vizilóhoz (de csak a fejük búbját dugták ki), egy termetes pitonhoz és buffalókhoz is (utóbbiak persze a parton legelésztek).

Utolsó nap már csak parkba, arborétumba és botanikus kertbe mentem, levezetésnek kiváló volt az újabb repülés elött :)

Este 10:45-kor keltettek minket, az étkezösátorban meleg tea és keksz várt minket - ennél többet nem is bírtunk volna az összeszorult hasunkba suvasztani. Ekkor már voltak csapatok akik elindultak a csúcsra - mindenki igyekszik a csúcson/annak közelében elcsípni a napfelkeltét és a vezetök a csapat tempójának függvényében lövik be az indulást. Minket négyen kísértek a csapatból, úgyhogy volt böven segítségünk az úton. Szép tiszta, csillagos éjszaka volt, a Hold viszont nem sok fényt adott, úgyhogy a hegyet nem, csak a sok-sok sorban felfelé araszoló fejlámpa fényét láttuk. Egészen különös hangulata volt a tábornak ahogy mindenki készülödött és indult a csúcs felé.

Nem minden cég viszi egyébként éjszaka a csúcsra a csapatokat, van 1-2 társaság aki csak reggel indul el. Éjszaka nyilván nehézkesebb a fejlámpával, álmos az ember és hideg is van, de a nagy többség mégis ilyenkor megy: 1) nem látod hova kell felmenni - ami utólag azt mondom nagyon jó volt :) - így nem szembesülsz vele milyen meredek és milyen sok van még hátra, plusz nem látod hova gurulnál le, ha meginognál.., 2) másnap van még idö pihenni és utána lemenni alacsonyabb táborba, ami különösen hegyi betegség tünetei esetén jól jön, 3) gyönyörü fentröl a napfelkelte és a tudat, hogy "nemsokára feljön a nap!" tartja benned a lelket, 4) állítólag éjszaka jobb az oxigén szint, de ennek nem jártam utána és nem esküdnék meg rá.

Az indulással nem volt gond, nem éreztem álmosnak magam (azért ébresztéskor még a "hagyjatok békén, én inkább alszom" volt az elsö gondolatom :)), és hideg sem volt nagyon, úgyhogy nem is a "summit gearben" (csúcstámadó, meleg - kvázi sí - ruhában) mentem, hanem csak 3 réteg aláöltözö és kabátkülsö, 2 aláöltözö nadrág és téli túranadrág, valamint dupla zokni és vékony kesztyü kombinációval indultam el. Az út rögtön egy kis mászással indult, az elsö 45-60 perc kapaszkodós-mászós volt, de nem volt vészes. Ezután gyakorlatilag változatlan volt a terep, süppedös poros-kavicsos-köves cikk-cakkban fel a meredek hegyoldalon, itt-ott nagyobb kövekkel-sziklákkal - és volt az a pont ahol már aegy lépcsöfoknyi fellépés is ultra eröbedobást igényelt.. A környezetböl tényleg nem sokat észleltünk, csak az elöttünk lévö cipöjét néztük és követtük - egészen úgy éreztem magam mint a szemellenzös lovak. Annyit tudtunk, hogy a Stella Pointig lesz meredek, ami az út nagyja, 5752m-en van, 3.3 km-re az Alaptábortól és innen már csak 1.2 km lankásabb út lesz hátra a csúcsig.

Az elsö kb 2 óra még rendben volt, nem fáztam, ment a szokásos pole-pole lassú tempós felfele araszolás és itt még gondolkodni is tudtam ezen-azon :) Aztán kezdödött a fejfájás (szerencsére nem non-stop, hanem jött-ment), azt felváltotta (vagy rosszabb pillanatokban kiegészítette) a hányinger és egyre jobban fáztam. Itt már végképp nem nagyon néztem fel, mert akkor egyböl megszédültem és elkezdtem tántorogni, úgyhogy fókusz az elöttem lévö cipön volt, és hajtogattam hogy menni fog ez :) Az ausztrál hölgy szegény elég rosszul volt, úgyhogy gyakran megálltunk, persze nem sok idöre, hogy ne fázzunk és ne aludjunk el (utóbbi valós veszély volt, Tanya volt hogy két lépés közt elszendergett és ha becsukom a szemem pihenök közben, lehet én is hamar visszazuttyantam volna az álomvilágba).

Egyre hidegebb volt, úgyhogy folyamatosan vettem fel a rétegeket (plusz egy pulcsi, meleg kesztyü, síkabát..), de eljött az a pont amikor már annyira átfagytak az ujjaim és fáradt voltam, hogy képtelen voltam a táskám kikapcsolni, zipzárt felhúzni, stb - ilyenkor a szuper kedves kíséröink persze ott voltak és felöltöztettek, feladták a táskát. A zsepibe orrfújást is elég hamar feladtam az átfagyott ujjak miatt, illetve egy ponton túl a zsebembe nyúlás is annyi plusz energiát igényelt, hogy semmi nem tudott rávenni. Na, van az a pont ahol már nem érdekli az embert, hogy az orrfújás hogy lesz megoldva :)

Idönként kaptunk meleg teát a pihenöknél, ami nem csak a hideg miatt jött jól (mínusz 13-14 fok volt, plusz szél), hanem mert a camelbakem szívókája befagyott. Hiába höszigetelés, hiába fújtam vissza a csöbe a levegöt, a gumis szívókába befagyott a víz. Az meg megint csak nem volt opció, hogy a táskámból elörángassam a kulacsom. Nem mellesleg pedig pisilni még kevésbé volt kedvem az adott körülmények közt, úgyhogy a megfelelö folyadékpótlás projektet is viszonylag hamar feladtam.

Nagyjából 2-6 közt volt a legnehezebb, 4 körül volt talán a mélypont. Sokat nem tudok róla mondani azon kívül, hogy a kezem-lábam majd lefagyott, jött-ment a fejfájás és hányinger, fájt minden és nehéz volt lépkedni. Egy ponton megfordult a fejemben, hogy én ezt nem, de beláttam, hogy most visszafordulni és sötétben lebotorkálni pont annyira szívás lenne mint menni tovább. Plusz a napfelkelte tartotta bennem a lelket, hogy akkor majd melegebb lesz és addigra már közeledünk majd a csúcshoz. A kísérök amúgy nagyon kitettek magukért, végig buzdítottak, énekeltek, figyelték minden rezzenésünk és hogylétünk. Az ö teljesítményük mellett egyébként igencsak elszégyellem magam - itt áradozok, hogy húha, felmentem a Kili tetejére és mennyire nehéz és szar volt (legalábbis a csúcstámadás), miközben ök föszezonban van hogy havi négyszer megjárják, istápolják a nyámnyila turistákat, öltöztetik, itatják öket, odaadják a kabátjukat ha kell, húzzák-vonják-cipelik öket (sok ilyet is láttunk!), és amikor felérnek nem a látványban gyönyörködnek vagy fotózkodnak, hanem csekkolják a mászóikat, enni-inni adnak nekik, és senki nem nekik gratulál, miközben ök az igazi hösök (bocsánat, ez most nyálas-hatásvadász megfogalmazás lett, de tényleg így van).

Rövidre fogván a szót, megküzdöttem a démonjaimmal, leszenvedtem azt a pár órát és a Stella Point elött valamivel elkezdett pirkadni. Ennyire hajnalhasadást még soha nem vártam :) Melegebb nem igazán lett, de a látvány és a tudat, hogy már nincs sok hátra, új eröt adott és innen nagyjából sima volt a csúcsig (sima alatt azt értvén, hogy kezem-lábam továbbra is teljesen lefagyva, gyök kettövel, de stabilan haladva). A Stella Point után már tényleg lankásabb volt, mondhatni kellemes séta csigatempóban. Itt kicsit szétszakadt a csapat, Laurentia ment elöl, én Reneevel araszolgattam, az ausztrál páros kicsit lemaradva követett minket - Tanya a Stellatól új eröre kapott, de akkor Andy lett elég rosszul :( A nap poénja az volt, hogy Reneevel mindketten egymástól függetlenül frissen sült süti illatot éreztünk pár száz méterrel a csúcs elött, pedig sehol senkinél nem volt süti. Fura dolgokat produkál az agy 6000 környékén :) Az adrenalin meg pláne - ahogy felértem minden nyügöm-bajom elmúlt (a fázást leszámítva), fittnek és frissnek éreztem magam, tényleg mintha a felhök felett lebegtem volna. A valós fittségi állapotomról mondjuk annyit, hogy amikor az örömmámorban úgy gondoltam, hogy a csopikép szélén állva illendő égbe emelnem a karom, a negyedik szett képre már csak a derekam magasságáig tartott ki az adrenalin..

A testvér csapatunk kicsivel elöttünk ért fel, úgyhogy velük is találkoztunk, a kötelezö fotók után pedig jöttünk is le - féltettük a teljesen érzéketlen kéz- és lábujjaink :) A lefele út elég nyügös volt nekem, a bokám miatt elég gyatra a downhill technikám és lassan, izomból haladtam. De csak leértem én is kb 2 óra alatt, a hordár csapat többi része elénk jött, átvették a táskát az utsó kb fél órára és persze ujjongtak, hogy megcsináltuk. 9:35-kor pedig már a sátorban feküdtem kiterülve miután egy bögre gyümölcslevet belém diktáltak. Kb 2 óra pihi és ebéd után újra útnak eredtünk, de csak a közelebbi táborba mentünk (3820m), mert Andy rosszul volt (hányinger, hányás, kimerültség). Itt kis pihi után kaptuk a vacsit és 7 körül már horpasztott is a társaság. Fél 5 körül arra ébredtem, hogy mindenem elzsibbadt, mert ugyanabban a pózban vagyok ahogy elaludtam :) 5:15-kor már keltünk is, reggeli és pakolás után 7-kor indultunk és elég jó tempóval még dél elött leértünk a park kapujához ahol már várt minket a busz és vitt az irodába. Az irodában még kaptunk egy utolsó ebédet, megkaptuk az okleveleket és elköszöntünk a Dream Team-töl.

Figyelem - ismét csöpögös rész következik :) Fantasztikus élmény volt, nem is csak feljutni Afrika tetejére, hanem 8 napig a szabadban lenni, nem törödni a telefonnal, géppel, és egyébként a világgal; gyönyörü  helyeken járni és fantasztikus emberekkel lenni. Nagyon nagy szerencsém volt mind a mászótársakkal, mind a kísérö csapattal - mély beszélgetésektöl banális hülyeségig minden volt, rengeteget nevettünk és fejlödtünk köszönhetöen a multikulti csapatnak. A kíséröcsapat alázata, jó kedve, közvetlensége példaértékü volt és érdekes volt "egyszerü hordárokat" megismerni, látni, hogy fejben/lélekben mennyivel gazdagabb életet tudnak élni, mint mi a rohanó "fejlett" világban.

Végül, de nem utolsó sorban köszönöm a szurkolást, szorítást mindenkinek, különösen pedig a szülöknek és Lászinak hogy pánikroham nélkül türték, hogy ilyesmibe vágom a fejszém, Valinak pedig hogy tartotta a frontot és kezelte a család pánikrohamait, amik így hozzám nem jutottak el :) Életre szóló élmény volt, remélem egy picit majd mindenkinek sikerül átadnom belöle ha hazaértem!

Nyolc napig elvesztem Afrika hegyei-völgyei közt, térerö, internet, folyóvíz és áram nélkül (az ékezetek miatt bocsánat, de a laptop lemerült, ipaden meg nincs magyar billentyüzetem). Azt kell mondjam egyáltalán nem hiányzott a civilizáció (na jó, a zuhanyt leszámítva :) ), és nagyon jó volt kikapcsolni. A túra célja pedig a Kili megmászása volt, ami az égieknek, a csapattársaknak és a vezetöknek-kíséröknek hála sikerült is. Magáról a csúcstámadásról külön bejegyzést fogok írni, úgyhogy aki nem kedveli a hosszas felvezetöket, az nyugodtan átugorhatja ezt az irományt (de a másik bejegyzés még készülöben van, úgyhogy addig akár el is lehet ezzel ütni az idöt ;)).

Mondanám, hogy kezdjük az elején, de elképzelésem sincs hogy jött az ötlet, hogy fel kéne menni a Kilire. Vali keze benne van a dologban persze, ha ö nem füz be kb 3 éve, hogy menjünk el a Cortinara, talán soha nem (vagy csak késöbb) jövök rá, hogy nem csak a vízen vagy sífutva szép az élet. Persze mielött nagy ijedelem lenne, eszem ágában nincs hegymászónak állni és továbbra is bekéreckedem majd Apuékhoz egy jó kis vitrolázásra és lesz még lapát a kezemben :) A Kiliben pont az volt a jó (és csábító), hogy nem technikás hegy, egyetlen szakasza sem köteles, "csak" fel kell sétálni. A túrára neten regisztráltam egy cégen keresztül (persze hosszas review olvasgatások után), és végül egy öt fös mászócsapatba kerültem. Rajtam kívül egy ausztrál pár (Tanya (52) és Andy (54)) és egy dél-afrikai - koreai/amerikai baratosné páros (Laurentia (28) és Renee (38)) volt. Szuperjó csapat volt, elsö naptól meg volt az összhang és végig jól elvoltunk.

1. nap - Lemosho Gate (2400m) --> Big Tree Camp (2640m), 5.4km, 2.5 óra

A túrára a szállodából indultunk, kb 1.5 óra kocsikázas után (azt bele kell számolni, hogy az autópályán is javarészt 50 km/h-s átlagot lehet menni) csatlakozott hozzánk a kísérö csapatunk - egy vezetövel, két asszisztens vezetövel és kb 20 hordárral (habár mi szivesebben hívtuk öket csapatnak). Mindannyiunkat sokkolt amikor közölték, hogy 20-25 fös csapat fog minket pesztrálni, de aztán próbáltuk úgy felfogni, hogy legalább munkát adunk a jóembereknek. Gyors bemutatkozás után indultunk a Kili Nemzeti Park bejáratához regisztrálni, ahova már csak poros-zötyögös út vitt (amatör utazó #1: ha van lehetöség pisilni, menj el akkor is ha nem kell és ne abban bízz, hogy fél óra múlva ott vagyunk a kapunál és buckamentes út visz odáig :)). A bejáratnál gyorsan beregisztráltunk és megvártuk amíg a csapat összepakol és beméreckedik. Szerencsére komoly szabályozás van és egy hordár max 20 kg-ot vihet, amit nem is csak a bejáratnál, hanem minden kempingben érkezéskor-induláskor ellenöriznek. Még így is fantasztikus milyen fürgén jönnek-mennek a hatalmas csomagokkal a kis vékony hordárok.

Innen még egy fél órás kocsikázás volt az indulópontig, szintén jó kis zötyögös földúton, végig répa ültetvények mentén (amit épp "szüreteltek"). A mi útvonalunk a 8 napos Lemosho út volt, ami hosszabb a többinél (5 nap alatt is meg lehet mászni a Kilit), van benne 2 nap akklimatizáció és az elsö 3.5 nap egy viszonylag alacsonyan frekventált úton megy, így elkerülve a tömeget és többet élvezve az állatvilágból. Délután 1 körül érkeztünk meg a kapuhoz és egyböl ebéddel indítottunk - olyan pikkpakk seperc alatt feldobták az asztalt és székeket a srácok, hogy még 3 képet sem volt idönk ellöni, már ültettek le minket enni. "Csak" dobozos kaja volt ebédre, de már ez annyira böséges és finom volt, hogy sejtettük éhen nem fogunk maradni. Az elsö 3 nap egyébként végig tömtek minket, mondván, hogy 4000m fölött elveszik majd az étvágyunk de kell az energia - az étvágy-vesztés nálunk mondjuk annyi volt, hogy nem szedtünk második/harmadik adagot :). Az elsö napi séta nem is volt hosszú, ez még végig az esöerdöben volt, szép fokozatosan emelkedve. Az egész túrán végig nagyon lassan, "pole-pole" mentünk, gyök kettövel lépkedve - az akklimatizációnak ugyanis a minél lassabb szintemelkedés a jó, inkább légy úton 6 órán át, mint felérni 4 alatt és ott pihenni extra 2 órát. Ez a szépérzéknek is hasznos volt, ugyanis volt idö böven gyönyörködni a tájban.

Az elsö kempingben/táborhelyen rögtön megismerkedtünk a többi mászócsapattal - volt egy szintén öt fös csapat (3 brazil, 1 német, 1 olasz, nagyjából korombeliek) és egy 26 fös kutatócsapat is, 86 hordárral. Ök a Mayo Clinic (Minnesota) csapata, azt vizsgálják, hogy a magasság hogyan hat az öregedésre és a B3 vitamin hogy tudja segíteni az akklimatizációt. Elég komoly felszereléssel jöttek, hoztak ultrahangot, lépcsözögépet és még száz féle masinát, meg persze generátort is. Bónusz: az expedíciót a North Face is támogatja és a NF vezetö mászója, Conrad Anker is a csapattal volt segítöként, akivel másnap pózoltunk is egy fotó erejéig :) Amúgy kedves, jópofa ember, aki az ösvényen háromszoros tempóban halad el melletted. Az alvás sátrakban volt (van egy másik útvonal amin lehet vityillókban aludni), egyedül terpeszkedhettem, ami kellett is a sok cucc miatt. Mire mi a táborba értünk a hordárok már rég felállítottak mindent és egy lavór meleg vizet kaptunk (minden reggel és érkezéskor) kéz-arc mosáshoz (ezen kívül csak a törlökendök voltak, úgyhogy a nyolcadik nap végére azért már erösen vártuk a forró zuhanyt). A vacsi nagyon finom és böséges volt (végig fantasztikusan jó kaját kaptunk, vannak külön hordárok akik hozzák fel 1-2 naponta a friss kaját a hegyre). Ez az éjszaka még nem volt túl hideg, de azért dupla zokniban és kb 4 réteg ruhában aludtam :) (pedig még egy hálózsák belsöm is volt, ami elvileg plusz 15 fokot tud dobni a hálózsák höálló kapacitásán).

Kis infó a csapatról: a vezetö Safiel volt, régebben mentöként dolgozott a hegyen, úgyhogy megnyugodtunk, hogy jó kezekben vagyunk. Egyedül neveli a 6 éves lányát, akit jövöre fel akar vinni a csúcsra (rekord lenne, eddig 9 éves a legfiatalabb aki fenn volt). Nagyon kedves, dolgát jól értö pasas, és nagyon jól bánik a csapatával. Apropó, a csapatát hivatalosan is Dream Teamnek hívják a hegyen - és nem véletlen, tényleg kiérdemelt a név! Még egyszer sem kellett mászót hordágyon lehozniuk (azért láttunk 3 ilyet is az utunk során..) és az elmúlt 14 hónapban minden mászójuk feljutott a csúcsra. Tényleg nagyon profin csinálnak mindent, végig figyelték minden rezzenésünk, reggel - este oxigén szintet és pulzust mértek és egy kérdöíven végigmentek a hogylétünkkel kapcsolatban (amibe a mikor volt utoljára kis-nagy wc látogatás is beletartozik, mondanom sem kell az elsö estétöl nagy röhögések és poénkodások tárgyát képezve - na, az ember a hegyen is gyarló marad, pláne ha 8 napig kvázi 24 órában együtt van a többiekkel :)). A két asszisztens vezetö Steven és Roger voltak (akik keresztények, azok kapnak egy keresztény és egy szuahéli nevet is), nagyon kedvesek, jópofák voltak ök is, sok szuahélit tanultunk tölük és jókat lehetett elmélkedni-röhögcsélni velük. Roger volt ezen kívül a "mindenesünk", ö keltett minket reggel, hozta a kaját, töltötte a kulacsaink, stb. Minden hordárt nem tudtunk megismerni, de a fontosabbak: Rama, a séf (fantasztikus kaja minden alkalommal!); Muhamed, asszisztens séf és az ügyeletes rossz-fiú (már elsö nap egy "I love safe sex" polóban indított és táncolásban is élenjárt persze); Khalid, a hordozható wc-k felelöse (ég áldja a jóembert :)) és aki negyedik kíséröként csatlakozott a csúcstámadáson; Felix, a sátrak felelöse.

2. nap - Big Tree camp (2640m) --> Shira I camp (3610m), 7 km, 5.5 óra

Innen már igyekszem rövidebben leírni a napokat :) Reggel 6:45-kor volt az ébresztés, sátorba szervírozott meleg gyömbér teával (ez hogy hiányzik! :)), 7:00-kor meleg vizet kaptunk mosakodáshoz, 7:30-kor reggeli, és 8:30-kor indulás - ez volt amúgy minden reggel menetrendje. Esöerdöböl indultunk, kb 1 óra séta után (végig pole-pole) kiértünk a "Moorland" környezetbe, itt már alacsonyabbak a fák, inkább csak bokrok vannak, de még mindig zöld és dús a növényzet. Az út itt már kövesebb volt és poros, meredekebb is, de még mindig nem vészes. Az esöerdöben láttunk madarakat és majmokat is! :) Az idö kellemes, hüvös volt, ideális túrázáshoz. A táborba érkezésünk után kb 10 perccel kezdett el esni az esö, úgyhogy szerencsénk volt. Conradot elcsíptük egy közös fotóra (miután gondosan segített a hordároknak felállítani a csilivili North Face sátrat a vizsgálatokhoz) és kifaggattuk mászó múltjáról. A kutató csapatot amúgy a továbbiakban nem láttuk, mert ebben a táborban maradtak plusz 1 napra a vizsgálatok miatt. Vacsi elött még bemutatták a teljes Dream Teamet és énekeltek - táncoltak nekünk - de a fecsegésem helyett inkább itt egy videó :) Mégsem :) A technika nincs velem, később pótlom majd a videókat! Éjszakára itt már jobban lehült a levegö, kb 0 fok köré esett, szitált az esö, úgyhogy tripla-zokniban toltam, de szerencsére nem fáztam. Lentebb ár kép a táborról, reggeli kilátás a sátramból és fotózkodás  Kilivel.

 3. nap - Shira I camp (3610m) --> Shira II camp (3805m), 7.5km, 5.5 óra

Akik 7 nap alatt csinálják a Lemosho útvonalat, azok nem állnak meg a Shira I táborban, hanem egyböl a másodikba mennek. Mivel mi 8 napon voltunk, ez is egy könnyebb, akklimatizációs nap volt. Az út itt is poros-köves volt, illetve egy részen mezö-szerü, ahogy haladtunk felfele egyre ritkult a növényzet. Az idö csalóka volt, napos de szeles, és sikerült is a bal oldalamon leégnem, különösen a kézfejemen, amin azóta is ott éktelenkedik a túrabotom szíjának ráégett nyoma :)

Ennek a plusz napnak az akklimatizáción kívül nagy elönye, hogy van idö felmenni a Kili harmadik legmagasabb csúcsára (picivel 3900m alatt), ami egykoron a legmagasabb volt, de a vulkánkitörések végett "összement". Itt a hátizsákokat le is tehettük a csúcs lábánál (juppiii, azért olyan 7-9kg megvolt a zsák amit napközben hurcolásztam) és egy kis "monkey-business" (kézzel-lábbal mászás) után már fenn is voltunk a csúcson (ahova a szintén öt fös testvér csapatunkkal együtt érkeztünk). Gyönyörü volt a kilátás, itt már a felhök felett voltunk, de inkább pár kép illusztrációként:

Innen már nem volt messze a tábor, ahol ebéd, pihi és vacsi volt már csak hátra (micsoda aranyélet!) 7 körül pedig már készülödtünk is aludni (ez minden nap nagyjából így volt, 7-töl már sötét volt és úgyis elpöszmögtünk még a sátorban a pakolással). Itt éjszaka már hüvösebb volt, lement fagypont alá és reggel deres-fagyos is volt minden.

4. nap - Shira II camp (3805m) --> Lava Tower (4642m) --> Barranco camp (3984m), 10.7km, 7 óra

Újabb akklimatizációs nap, felmentünk 4600-ra ebédelni és onnan vissza 4000 alá éjszakára. Az útvonal továbbra is poros-köves volt, de 4000m felett már hegyi sivatag volt, nagyon kevéske/semmi növényzettel és nagyobb sziklatömbökkel az út mentén. Itt csatlakoztunk be a legfrekventáltabb útvonalba (Machame), úgyhogy kezdödött a heringeskedés, lépten-nyomon félre kellett állnunk a hordároknak. Így még jobban értékeltük, hogy az elsö három napban gyakorlatilag csak a testvér csapat, a kutatók és egy pár volt velünk egyszerre az útvonalon.

A Lawa Tower (mint lentebb látható, valóban egy torony szerü kötömb) egyébként gleccser csúszások következtében alakult ki, amikor egy nagy adag jég elindult a hegyröl és magával sodort nagyobb kötömböket is. A Lava Towerhez közeledve jött-ment egy kis fejfájás, de amúgy szerencsére nem volt bajom (4000 felett már kezdödhetnek a hegyi betegség tünetei). Az ausztrál hölgy, Tanya szegény viszony elég ramatyul volt, fejfájás mellett hányingere is volt és végül rókázott is :( Viszont ahogy elindultunk ebéd után lefele, mindenkinek minden baja elmúlt. Egyébként néztünk oxigén szintet ebédnél is, és alig esett ("szokásos" 95-96 körüli értékeink helyett 90-93 volt - hogy mi a mértékegység azt ne kérdezzétek :) de 90 felett nagyon jók voltunk). A pofimat sikerült újfent piroskára égetni (pedig kétszer is jól bekentem 50 faktoros naptejjel), amúgy zökkenömentes nap volt, és annyira fárasztó sem volt mint gondoltuk. Habár ahogy közeledtünk a Kilihez, kicsit félelmetesebbnek tünt mint messziröl :)

5. nap - Barranco camp (3984m) --> Karanga camp (4040m), 6km, 5 óra

Ugyan a tábor szempontjából nem volt számottevö emelkedés, ezen a napon másztuk meg a 257m magas Barranco falat és ezután is még két nagy völgy-domb átkelés volt, úgyhogy gyüjtöttük böven a szintet. Ettöl a faltól tartottam legjobban, ez a legtechnikásabb része a hegynek. Persze még ez sem köteles, csak egy kis monkey-business, kézzel kapaszkodós-felhúzós mászás sziklás részen. Két neccesebb rész volt csak ahol nagyot kellett lépni két szikla közt, az egyik a "Kiss the rock", amit tényleg sziklaölelös pózban lehetett csak abszolválni és puszit kellett adni a sziklának, hogy szerencsés utunk legyen (jó kis nyál-baci csere!). Összességében sokkal könnyebb volt, mint ahogy a fal kinéz lentröl :)

Persze azért elfáradtunk, mégis csak 4000-nél emelkedtünk 257 métert. A falra felérve viszont gyönyörü látványt nyújtott a Kili és szerencsénkre szikrázó napsütés volt (csak megérte a baci-csere!).

Innen a szokásos poros-köves úton, le-föl völgyeken át mentünk a táborig, a végén még egy jó nagy meredek emelkedövel. Cserébe ebédre sült csirkeszárny és sült krumpli volt (igen, fenn a hegyen!), meg persze leves, cole slaw, toast, mango lé, narancs és mangó.... De a kajának majd szánok egy külön gondolatot, mert tényleg szuperjó volt végig. Ezen a délutánon már ledölhettünk sziesztázni, mert a csúcstámadás másnap éjfélre volt belöve és jól jött az extra alvás (elözö napokon ha oda is értünk idöben a táborba, nem aludtunk délután, hogy éjszaka tudjunk rendesen). Az éjszaka itt már igen hideg volt, böven mínuszba ment, úgyhogy egy forró vizes kulacsot bedobtam alvás elött a hálózsákba, a ruha rétegek számát már kb 6-ra emeltem, sapi-kesztyü, és zipzár a fejem búbjáig behúzva ;)

6. nap - Karanga camp (4040m) --> Barafu/Base camp (4681m), 3.4 km, 3 óra

Ez a nap rövidke volt, már dél elött megérkeztünk az alaptáborba és megeröltetö sem volt a napi adag. Nem is ártott a pihenés, mert este 11:30-kor már indulnunk kellett a csúcstámadásra. Ebéd után összepakoltuk a cuccunkat a csúcshoz és már mentünk is aludni (valamennyit sikerült is). 5-fél 6 körül felkeltettek minket vacsizni, aztán mentünk vissza aludni 10:45-ig - már amennyit az izgalmak mellett tudtunk... (Második képen a Kili második legmagasabb csúcsa)

„Általános megjegyzések” :)

Kaja

Végig kiváló volt! Ebédre és vacsira többnyire kaptunk levest, mellé valami szénhidrátot (toast többnyire), valamilyen húst körettel, zöldséget vagy zöldséges szószt és gyümölcsöt. A leves alapja azonos volt, a zöldséget variálták (répa, uborka, cukkini, banán – füszeresen, olyan volt mintha krumpli lenne -, hagyma), krémleves szerű csoda volt. Hús többnyire steak vagy csirke volt, de mindig jó erősen átsütve, azért biztosra mentek :) A fűszerezése viszont mindig jó volt, elég sok gyömbért használnak, nekem bejött! Köret sültkrumpli vagy rizs volt jellemzően, párolt zöldségekkel vagy paradicsomos zöldség szósszal. Pár helyi specialitás amit kaptunk: samosa (darált hússal töltött, kisütött tésztabatyu), bagia (kis fánkocska csicseriborsó lisztből, füszeresen). Reggelire palacsinta, rántotta, kolbászka, tejbegríz volt leggyakrabban. Úgyhogy úri dolgunk volt.

Szuahéli

Pár jópofa dolog amit tanultunk:

• Pole-pole - Lassan (az első és legfontosabb eleme a szókincsünknek)
• Jambo – Hello/Hi
• Mambo – Mizujs/What’s up?
• Poa – Királyul/Cool (Mambo-ra adott válasz)
• Poa kichizi kama ndizi – Királyul mint egy banán/Cool as a banana
• És valakik még ezt is cifrázták: Poa kichizi kama ndizi danja friji - Királyul mint egy banán a hűtőben/Cool as a banana in the fridge
• Gugu kama simba – Erős vagy mint egy oroszlán
• Hakuna matata – Nincs aggódás, nincs probléma
• Haraka haraka haina baraka – A sietség nem vezet eredményre

Ui: a képeket csak korlátozottan tudom a blogra feltenni, úgyhogy majd mennek facebook-ra/google drive-ba.

Tegnap reggel (a gondviselés és amerikai pofátlanság segítségével :)) sikeresen átröppentem Tanzániába. A sofőrrel reggel 6-ot beszéltünk meg (ő és a főnöke is megerősítettek, hogy bőőőven elég lesz, ne aggódjak. Aztán éjfél után írt a sofőr, hogy reméli 5:30-ra kész leszek - amit én már csak reggel olvastam, 5:20 körül. Nagyon nem pörögtem túl, gondoltam, hogy nem lesz ott félre, de a 6:10-es érkezés azért már az ingerküszöböm határán volt :) (amúgy van Uber Nairobiban, szóval alternatíva lett volna).

A reptéren őrült tömeg és csiga lassú beléptetés, online chek-in nem működik (illetve azt mondta a masina, hogy nincs foglalásom :)), úgyhogy izgalmas lett. Egy hölgy járt körbe és mondogatta, hogy melyik járatok utasai mehetnek előre, de a kutya sem értette mit mond. Egy amerikai csoport mellett álltam és mintha az én járatomat hallottuk volna, úgyhogy az egyik hölgy áttuszkolt engem a kordon alatt (egy 60 literes táska hátul, 32 literes elöl, persze mindkettő bucira tömve), hogy menjek csak, ezen ne múljék. Senkit nem zavart, hogy besurranok, de az eddegi tapasztalatok alapján a legtermészetesebb dolog itt, hogy valaki fogja és beáll a sor elejére. A sorban állók arca pedig meg se rebben. Lényeg a lényeg, egy kis futással elcsíptem a gépet és egy kávédarálóval átröpültünk Tanzániába.

A reptérről a túraszervező elfuvarozott a szállodába (55km - de azért nem M5 minőségű út :)), ami amúgy tök korrekt, kb otthoni gyengébb 4 csillagos. Röviden a benyomások: szegényebb, mint Kenya (plusz ez "vidék"), sok a bodega és kosz az út szélén. Alapvetően mezőgazdaságból élnek errefelé az emberek, mindenütt bevetett földek vannak. És durván nagy csomagokat cipelnek a fejükön egyensúlyozva :)

Délután csak kimentem ebédelni, ahol egy dán-svéd expat házaspárral ültem, mivel nem volt hely és a pincér fogta, leültetett az asztalukhoz. 4.5 éve élnek itt, de nem nagyon merültek el a helyi kultúrában, természetben, inkább a kis buborékukban élnek.

Még volt egy gyors bolt látogatás, voltam Afrika közepén (félúton Kairó és Fokváros közt), aztán pihi, eligazítás, vacsi. Ma indulunk a túrára (egy Ausztrál pár és egy Dél-Afrika - Amerika barátosné páros lesz még - meg persze a vezetők, hordárok). Net és térerő nem lesz, úgyhogy blogolás is szünetel :) Ill majd a tegnapi élményeket is később írom meg részletesen, most hátizsák fel!