Este 10:45-kor keltettek minket, az étkezösátorban meleg tea és keksz várt minket - ennél többet nem is bírtunk volna az összeszorult hasunkba suvasztani. Ekkor már voltak csapatok akik elindultak a csúcsra - mindenki igyekszik a csúcson/annak közelében elcsípni a napfelkeltét és a vezetök a csapat tempójának függvényében lövik be az indulást. Minket négyen kísértek a csapatból, úgyhogy volt böven segítségünk az úton. Szép tiszta, csillagos éjszaka volt, a Hold viszont nem sok fényt adott, úgyhogy a hegyet nem, csak a sok-sok sorban felfelé araszoló fejlámpa fényét láttuk. Egészen különös hangulata volt a tábornak ahogy mindenki készülödött és indult a csúcs felé.
Nem minden cég viszi egyébként éjszaka a csúcsra a csapatokat, van 1-2 társaság aki csak reggel indul el. Éjszaka nyilván nehézkesebb a fejlámpával, álmos az ember és hideg is van, de a nagy többség mégis ilyenkor megy: 1) nem látod hova kell felmenni - ami utólag azt mondom nagyon jó volt :) - így nem szembesülsz vele milyen meredek és milyen sok van még hátra, plusz nem látod hova gurulnál le, ha meginognál.., 2) másnap van még idö pihenni és utána lemenni alacsonyabb táborba, ami különösen hegyi betegség tünetei esetén jól jön, 3) gyönyörü fentröl a napfelkelte és a tudat, hogy "nemsokára feljön a nap!" tartja benned a lelket, 4) állítólag éjszaka jobb az oxigén szint, de ennek nem jártam utána és nem esküdnék meg rá.
Az indulással nem volt gond, nem éreztem álmosnak magam (azért ébresztéskor még a "hagyjatok békén, én inkább alszom" volt az elsö gondolatom :)), és hideg sem volt nagyon, úgyhogy nem is a "summit gearben" (csúcstámadó, meleg - kvázi sí - ruhában) mentem, hanem csak 3 réteg aláöltözö és kabátkülsö, 2 aláöltözö nadrág és téli túranadrág, valamint dupla zokni és vékony kesztyü kombinációval indultam el. Az út rögtön egy kis mászással indult, az elsö 45-60 perc kapaszkodós-mászós volt, de nem volt vészes. Ezután gyakorlatilag változatlan volt a terep, süppedös poros-kavicsos-köves cikk-cakkban fel a meredek hegyoldalon, itt-ott nagyobb kövekkel-sziklákkal - és volt az a pont ahol már aegy lépcsöfoknyi fellépés is ultra eröbedobást igényelt.. A környezetböl tényleg nem sokat észleltünk, csak az elöttünk lévö cipöjét néztük és követtük - egészen úgy éreztem magam mint a szemellenzös lovak. Annyit tudtunk, hogy a Stella Pointig lesz meredek, ami az út nagyja, 5752m-en van, 3.3 km-re az Alaptábortól és innen már csak 1.2 km lankásabb út lesz hátra a csúcsig.
Az elsö kb 2 óra még rendben volt, nem fáztam, ment a szokásos pole-pole lassú tempós felfele araszolás és itt még gondolkodni is tudtam ezen-azon :) Aztán kezdödött a fejfájás (szerencsére nem non-stop, hanem jött-ment), azt felváltotta (vagy rosszabb pillanatokban kiegészítette) a hányinger és egyre jobban fáztam. Itt már végképp nem nagyon néztem fel, mert akkor egyböl megszédültem és elkezdtem tántorogni, úgyhogy fókusz az elöttem lévö cipön volt, és hajtogattam hogy menni fog ez :) Az ausztrál hölgy szegény elég rosszul volt, úgyhogy gyakran megálltunk, persze nem sok idöre, hogy ne fázzunk és ne aludjunk el (utóbbi valós veszély volt, Tanya volt hogy két lépés közt elszendergett és ha becsukom a szemem pihenök közben, lehet én is hamar visszazuttyantam volna az álomvilágba).
Egyre hidegebb volt, úgyhogy folyamatosan vettem fel a rétegeket (plusz egy pulcsi, meleg kesztyü, síkabát..), de eljött az a pont amikor már annyira átfagytak az ujjaim és fáradt voltam, hogy képtelen voltam a táskám kikapcsolni, zipzárt felhúzni, stb - ilyenkor a szuper kedves kíséröink persze ott voltak és felöltöztettek, feladták a táskát. A zsepibe orrfújást is elég hamar feladtam az átfagyott ujjak miatt, illetve egy ponton túl a zsebembe nyúlás is annyi plusz energiát igényelt, hogy semmi nem tudott rávenni. Na, van az a pont ahol már nem érdekli az embert, hogy az orrfújás hogy lesz megoldva :)
Idönként kaptunk meleg teát a pihenöknél, ami nem csak a hideg miatt jött jól (mínusz 13-14 fok volt, plusz szél), hanem mert a camelbakem szívókája befagyott. Hiába höszigetelés, hiába fújtam vissza a csöbe a levegöt, a gumis szívókába befagyott a víz. Az meg megint csak nem volt opció, hogy a táskámból elörángassam a kulacsom. Nem mellesleg pedig pisilni még kevésbé volt kedvem az adott körülmények közt, úgyhogy a megfelelö folyadékpótlás projektet is viszonylag hamar feladtam.
Nagyjából 2-6 közt volt a legnehezebb, 4 körül volt talán a mélypont. Sokat nem tudok róla mondani azon kívül, hogy a kezem-lábam majd lefagyott, jött-ment a fejfájás és hányinger, fájt minden és nehéz volt lépkedni. Egy ponton megfordult a fejemben, hogy én ezt nem, de beláttam, hogy most visszafordulni és sötétben lebotorkálni pont annyira szívás lenne mint menni tovább. Plusz a napfelkelte tartotta bennem a lelket, hogy akkor majd melegebb lesz és addigra már közeledünk majd a csúcshoz. A kísérök amúgy nagyon kitettek magukért, végig buzdítottak, énekeltek, figyelték minden rezzenésünk és hogylétünk. Az ö teljesítményük mellett egyébként igencsak elszégyellem magam - itt áradozok, hogy húha, felmentem a Kili tetejére és mennyire nehéz és szar volt (legalábbis a csúcstámadás), miközben ök föszezonban van hogy havi négyszer megjárják, istápolják a nyámnyila turistákat, öltöztetik, itatják öket, odaadják a kabátjukat ha kell, húzzák-vonják-cipelik öket (sok ilyet is láttunk!), és amikor felérnek nem a látványban gyönyörködnek vagy fotózkodnak, hanem csekkolják a mászóikat, enni-inni adnak nekik, és senki nem nekik gratulál, miközben ök az igazi hösök (bocsánat, ez most nyálas-hatásvadász megfogalmazás lett, de tényleg így van).
Rövidre fogván a szót, megküzdöttem a démonjaimmal, leszenvedtem azt a pár órát és a Stella Point elött valamivel elkezdett pirkadni. Ennyire hajnalhasadást még soha nem vártam :) Melegebb nem igazán lett, de a látvány és a tudat, hogy már nincs sok hátra, új eröt adott és innen nagyjából sima volt a csúcsig (sima alatt azt értvén, hogy kezem-lábam továbbra is teljesen lefagyva, gyök kettövel, de stabilan haladva). A Stella Point után már tényleg lankásabb volt, mondhatni kellemes séta csigatempóban. Itt kicsit szétszakadt a csapat, Laurentia ment elöl, én Reneevel araszolgattam, az ausztrál páros kicsit lemaradva követett minket - Tanya a Stellatól új eröre kapott, de akkor Andy lett elég rosszul :( A nap poénja az volt, hogy Reneevel mindketten egymástól függetlenül frissen sült süti illatot éreztünk pár száz méterrel a csúcs elött, pedig sehol senkinél nem volt süti. Fura dolgokat produkál az agy 6000 környékén :) Az adrenalin meg pláne - ahogy felértem minden nyügöm-bajom elmúlt (a fázást leszámítva), fittnek és frissnek éreztem magam, tényleg mintha a felhök felett lebegtem volna. A valós fittségi állapotomról mondjuk annyit, hogy amikor az örömmámorban úgy gondoltam, hogy a csopikép szélén állva illendő égbe emelnem a karom, a negyedik szett képre már csak a derekam magasságáig tartott ki az adrenalin..
A testvér csapatunk kicsivel elöttünk ért fel, úgyhogy velük is találkoztunk, a kötelezö fotók után pedig jöttünk is le - féltettük a teljesen érzéketlen kéz- és lábujjaink :) A lefele út elég nyügös volt nekem, a bokám miatt elég gyatra a downhill technikám és lassan, izomból haladtam. De csak leértem én is kb 2 óra alatt, a hordár csapat többi része elénk jött, átvették a táskát az utsó kb fél órára és persze ujjongtak, hogy megcsináltuk. 9:35-kor pedig már a sátorban feküdtem kiterülve miután egy bögre gyümölcslevet belém diktáltak. Kb 2 óra pihi és ebéd után újra útnak eredtünk, de csak a közelebbi táborba mentünk (3820m), mert Andy rosszul volt (hányinger, hányás, kimerültség). Itt kis pihi után kaptuk a vacsit és 7 körül már horpasztott is a társaság. Fél 5 körül arra ébredtem, hogy mindenem elzsibbadt, mert ugyanabban a pózban vagyok ahogy elaludtam :) 5:15-kor már keltünk is, reggeli és pakolás után 7-kor indultunk és elég jó tempóval még dél elött leértünk a park kapujához ahol már várt minket a busz és vitt az irodába. Az irodában még kaptunk egy utolsó ebédet, megkaptuk az okleveleket és elköszöntünk a Dream Team-töl.
Figyelem - ismét csöpögös rész következik :) Fantasztikus élmény volt, nem is csak feljutni Afrika tetejére, hanem 8 napig a szabadban lenni, nem törödni a telefonnal, géppel, és egyébként a világgal; gyönyörü helyeken járni és fantasztikus emberekkel lenni. Nagyon nagy szerencsém volt mind a mászótársakkal, mind a kísérö csapattal - mély beszélgetésektöl banális hülyeségig minden volt, rengeteget nevettünk és fejlödtünk köszönhetöen a multikulti csapatnak. A kíséröcsapat alázata, jó kedve, közvetlensége példaértékü volt és érdekes volt "egyszerü hordárokat" megismerni, látni, hogy fejben/lélekben mennyivel gazdagabb életet tudnak élni, mint mi a rohanó "fejlett" világban.
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm a szurkolást, szorítást mindenkinek, különösen pedig a szülöknek és Lászinak hogy pánikroham nélkül türték, hogy ilyesmibe vágom a fejszém, Valinak pedig hogy tartotta a frontot és kezelte a család pánikrohamait, amik így hozzám nem jutottak el :) Életre szóló élmény volt, remélem egy picit majd mindenkinek sikerül átadnom belöle ha hazaértem!
