Egyik Sydney-i napon a közeli hegyekbe, Blue Mountainsbe mentünk ki, ahol egész nap vízesések közt, patakokon átkelve túráztunk, este pedig naplementés pikniket csaptunk - ugyebár miért is ne? :)

Több túraútvonalat is megcsináltunk, mindegyik vízesésekhez ment le. Nagyon szép helyeken jártunk, de inkább meséljenek a képek :)

A túrakönyv javasolt egy-két helyet fürdésre is, amire nem készültünk ugyan, de (ég tudja miért) volt nálam egy szett futócucc pluszban, és az egyik helyen egyszerűen képtelen voltam ellenállni :) Ugyan még csak tavaszodott és a víz annyira hideg volt, hogy úszkálás közben látszott a leheletem, egyértelműen megérte! (És mielőtt bárki megszeppenne a képek/videó láttán, nem mentünk le a túraútvonalról, ez a turista könyv szerint egy közepes nehézségű kör, és a könyv javasolta úszkálásra ezt a „medencét”, úgyhogy nem jártunk tilosban :))

Az utolsó túrakör kicsit korán ért véget, itt sikerült ugyanis a csukló-malőrömet összehozni.. :)  Gondoltam kicsit közelebb megyek fényképezni, megcsúsztam, és a csuklóm pont egy mélyedésben landolt. De esés közben készült egy kultikus kép is :) Szerencsére mindenhol hideg patakok mentén mentünk, úgyhogy egyből be is nyomtam a vízbe a kezem, aztán bevizeztem pár ruhát és azzal borogattam.

A zakózás után visszadöcögtünk a kocsihoz (azért fájt annyira, hogy kellett 5 percet ülnöm az esés után, hogy magamhoz térjek), de a naplementét nem akartuk kihagyni, úgyhogy elmentünk egy kilátóponthoz, piknikeztünk egyet a naplementében, és a kalandom ellenére is elégedetten zártuk a napot ;)

Jókor jött Sydney a programban, jól esett egy kicsit "otthonosan" lenni - ugyanis Hanna barátosném vendégszeretetét élvezhettem végig :) Jó volt magyar szót hallani (már egy hónapja csak írásban használtam a magyart) és Hannával találkozni! Ezúton is óriási köszönet Hannának, nem csak a vendéglátásért, hanem az utazást megelőző konzultációkért és hosszas hétvégi Skypeolásokért! <3 Részemről abszolút megérte, mind Sydney, mind Új Zéland fantasztikus élmény volt - remélem Hannának is megtérült a befektetett energia ;)

Csütörtök reggel érkeztem Sydneybe, Hanna szabit vett ki aznap, úgyhogy sokat nem is időztünk, lepakoltam, magamhoz tértem kicsit, és már mentünk is a tengerpartra (fürdéshez azért még túl hűvös volt). Nem terveztük túl hosszúra a napot, de végül egy jó nagyot sétáltunk a tengerpart mentén, több öblöt, strandot is megnéztünk - persze miután az első strandon délutáni sziesztáztam kicsit :) Másnap Hanna dolgozott, esett az eső, nekem pedig semmi tervem nem volt alváson és mosáson kívül - úgyhogy kiváló volt az esős nap időzítése! Szombatra lóverseny volt a program, amire a kötelező tengerparti futás után össze is szedtük nagy lassan magunk. Fogadásban nem voltunk túl sikeresek, de annál jobban éreztük magunk. A lovakon kívül a díszes társaságot is jól szemügyre vettük: sznobokat, magukat grófnak és grófnénak képzelő parasztokat (na jó, kicsit lehet erős a megfogalmazás :)), munkásembereket és hozzánk hasonló jól szórakozó emberkéket. Egy dolog viszont közös volt mindegyik kategóriában: mindenki több pezsgőt és/vagy sört ivott a kelleténél :D

Vasárnaptól beindult a gépezet, annyi mindent láttam Sydneyben, hogy nem is tudom tán mind összeszedni. A keleti, tengerparti városrészektől a belvároson át az északi részekig mindenfele jártunk. A belváros igazi nagyvárosi hangulatú, felhőkarcolók, elegáns áruházak, öltönyös tömeg. A tengerpart, az öblök és parkok, a fennmaradt történelmi épületek és az eldugott romkocsmák viszont egyedi vonásokat adnak a városnak. Nagyon tetszett, egyszerre volt pezsgő és nyugodt, modern és klasszikus. A keleti és északi részek inkább kertes ház jellegűek voltak, közeli strandokkal, szép, rendezett utcákkal, és helyenként Balaton-feelinggel. Illetve angolszász város lévén egész sok volt a buffaloihoz hasonló ház - időnként teljes nosztalgia hangulat kapott el!

A belvároson, tengerparton és persze Operaházon kívül a Spit to Manly sétát emelném ki: 10 km-es séta a tengerparton, illetve parkokon át. Fantasztikusan gyönyörű volt és két bónusz még hátra volt! Az egyik Manly maga: itt ugyanis egy korzó köti össze az óceán partot és a belső öblöt. Az újabb kilátásos vacsi után pedig komppal mentünk vissza a belvárosba, úgyhogy megcsodálhattam a vízről a kivilágított várost (és pont a Paralimpia első napja volt, úgyhogy az Operaház olimpiai színekbe öltözött).

Két kirándulós napunk is volt: Blue Mountainsbe és Palm Beachre is elmentünk egy-egy napra. Blue Mountains külön bejegyzés lesz, mert túl sok a kép és nem tudom egy posztba felrakni :)
Palm Beachnek Manlyhez hasonló adottságai vannak: egy öböl csúcsán van, így egyik oldalán óceán, másikon az öböl terül el. Itt találkoztunk egy tündérien cuki nyugdíjas barátosné párossal, akik csak azért jöttek ide, mert a kedvenc ausztrál szappanoperájuk egyes részeit itt forgatják. Teljesen el voltak ájulva, hogy találkozhattak a sztárokkal, mi meg el voltunk ájulva tőlük, hogy mennyire vagány-aranyosak! Este még mentünk egy kört a helyi komppal, ami átvitt egy szigetre ahol rengeteg wallaby éldegél. A cukiság faktor tovább emelkedett: először egy pöttöm, nagyjából hat éves, szöszi, mezítlábas kislányon akadt meg a szemünk, aki láthatóan épp suliból tartott haza a komppal - egyedül (és persze nem azért volt mezítláb mert ne futotta volna cipőre, itt szimplán lazaság van :)). A kompos személyzet (egy idősebb és egy fiatalabb fazon) szuper aranyos volt a kislánnyal, láthatóan ismerték már. Aztán a mi szívünkbe is belopták maguk: ahelyett, hogy meg kellett volna várnunk a következő kompot, kiraktak, megvárták amíg megnézzük a wallabykat és vissza is fuvaroztak minket.

Tényleg nehéz lenne minden helyet összeszedni, ahol jártam Sydneyben (meg már épp fáradok a blogírásban is :)), de nagyon tetszett a város és szuperül éreztem magam! Pláne, hogy volt egy jó kis idegenvezetőm és a kötelező helyeken kívül az igazi városból is kaptam ízelítőt, így az ausztrálok nyugis, kedves, segítőkész életvitelét is megismerhettem.

Pár "fun-fact" és videó még a végére (nálam sokkal frappánsabban foglalják össze a dolgokat :)).

• Három féle rugby liga is van:
  • Union: ez hasonlít legjobban az amerikai focihoz, ebben van a legtöbb birkózás, és ez az, amit Olimpián is játszanak (csak ott 7 fős csapatokkal). Néha mintha kicsi a rakás lenne a játék lényege.
  • League (NRL, National Rugby League): legnépszerűbb és a legtöbb pénz van benne. A Unionnál kevésbé birkózós, pörgősebb. Tényleg nem rossz, az amerikai focinál pedig lényegesen izgibb!
  • Aussie Rules AFL (Australian Football League): legkevésbé birkózós, főleg futkároznak (és kapkodnak a labda után), ennek megfelelően kisebbek az urak és atlétában játszanak ;)
• Szerencsejáték: őrült nagy Ausztráliában. Egy jó példa a lóversenyzés. November első keddjén van a Melbourne Cup, ami az egyik legnagyobb lóverseny a világon. Ausztráliában „The race that stops the nation” néven fut, ami magáért beszél. Az államban, ahol rendezik munkaszüneti nap, de más államokban is csak fél napot dolgoznak az emberek. Egy másik példa az agár kutya versenyzés, amit nem rég betiltottak (szigorúan az állatvédés logikája mellett maradva nem tudom a lovaknak mitől jobb a versenyzés..), de nagy lobby hatására 3 hónap után már újra lehet csinálni. Akkora a kereslet ezekre a versenyekre és a fogadásra, hogy számítógép által generált agár és lóversenyek is vannak, és azokra is lehet fogadni. Pontosan. Bemegy az ember a kocsmába, ott van a kivetítő, a kis pixeles kutyusok/lovak futnak körbe, a fogadógépnél pedig meg lehet tenni a téteket.
• Az ingatlan árak őrültek, magyar fejjel elképzelhetetlenek... (főleg Sydneyben)
• Pár videó az ausztrál kiejtésről (és annyira igaz :))
  • Különböző AUS akcentusok
  • Az AUS akcentus: 
  • AUS rövidítések (így nem csoda, ha nem értem mit akarnak :)): 

• Rengetegen edzés cuccban jönnek-mennek, akkor is, amikor semmi edzés nincs a programjukban :) 
• Ausztrál humor - mókás videó az amerikai fegyver engedélyről (és némi fricska Amerikának :)), egy ausztrál komikus tollából

Az utolsó óceániai megállóm Észak-Ausztráliában, Cairnsben volt. Az első dolog amihez kötni lehet a várost, a Nagy Korall Zátony. Egy igazi kis üdülőhely, a város maga elég sivár a partot leszámítva (azért a helyi ingyenes közmedence nem gyenge...) és a Sydneyben tapasztalt kedvességnek és segítőkészségnek nyoma sincs. Mondjuk Hanna mondta is, hogy itt igen csak orrukat fennhordó emberek élnek, hiszen ez AZ üdülőváros Ausztráliában. A hely természeti adottsága viszont csodás - nem csak a korall zátony teszi különlegessé, hanem a parton hatalmas (ám eredeti méretéhez képest mára aprócska) esőerdő terül el, vízesésekkel, tavakkal, patakokkal és különösen gazdag állatvilággal.

Utazós napokat leszámítva három napom volt, ami végig be is volt táblázva - Korall Zátony, Table Lands vízesés és esőerdő túra, Daintree Forrest túra. Szállást egy hostelben foglaltam, ami (nyaralóváros lévén nem meglepő..) 18-22 évesekkel volt tele :) Főleg angolok, németek, és amerikaiak voltak sokan. De azért voltak korombéliek, sőt idősebbek is, sokan jönnek egy évre Ausztráliába dolgozni és utazni - egyetem után, munka közben sabbaticalre, stb. Úgyhogy jópofa emberkékkel is megismerkedtem (a kis fiatalok pedig izgalmas esettanulmányként szolgáltak :)).

A korall zátonynál pipás búvárkodásra neveztem be, két zátonyhoz vittek el minket. Sajnos a felmelegedés nem tesz jót a koralloknak és többen is mondták, hogy már nem olyan színes a zátony mint mondjuk 10 éve volt. Plusz szezonális is a színpompa, de félreértés ne legyen, csodásan gyönyörű volt így is! Cápa, teknős, rája nem volt sajnos (nincs szerencsém az állatlesekkel...), de rengeteg különböző színes halacska közt úszkáltunk, akik nem is voltak félősek.

Table Lands a parttól nem messze elterülő dimbes-dombos-fennsík, ami valamikor régen esőerdő volt, de a 75%-át kiirtották az 1800-as évek vége és 1970 közt. Klassz kis túra volt, szuper társasággal és sok-sok fürdőzéssel. Nem csak tóban pancsoltunk, hanem a Millaa Millaa vízesés alá is beúsztunk - olyan gyönyörű volt, hogy egy napon át simán ellebegne alatta az ember (habár a kb 15 fokos víz hamar kiküldene :)). És hogy mennyire kicsi a világ: a hazaútra egy magyar lányzó is becsatlakozott (van ott alvós túra opció is), úgyhogy jól kicsacsogtuk magunk :) Ráadásul a barátosnéja nemrég kezdett a Deloban - ennek sem volt nagy az esélye!

Az utolsó cairnsi napomon a Daintree Forestbe mentem, ami egy északabbra fekvő esőerdő. Jó sűrű volt a program: volt vadas park látogatás, ebéd a tengerparton, erdei séta, újabb tengerpart, hajótúra a Daintree folyón... Nem unatkoztunk :) A környék állatvilágára kitérnék kicsit, mert tényleg csuda állatok vannak errefelé. Koala maci szabadon nem igen van, mivel kevés az eukaliptusz fa (főleg mangroove van). Kengurukból is inkább a fákon élő faj van - bizony még ilyen is akad! Érdekes, strucc szerű madár a cassowary, ami szintén gyakran előfordul ezen a területen. A sok egyéb szép madárka mellett még két izgalmas állatfaj van errefele: kígyók és krokodilok. Kígyókból rengeteg féle van, a világ legmérgesebb kígyójától (egy csepp mérge 100 elefántot meg tudna ölni) az 5m hosszú, ámde nem mérgező pitonokig. Krokodilokból két féle van: édesvízi és tengeri. Az édesvízi nem olyan veszélyes az emberre, nagyon kevés incidenst jegyeztek fel. Olyannyira nem félnek tőlük a helyiek, hogy az első tóban, ahol Table Landsben fürödtünk, éldegélnek is - kinn van egy tábla és jelzik, hogy ne piszkáld őket, ennyi :) A tengeri krokik viszont már annál veszélyesebbek, hat hete egy új zélandi néni áldozatul is esett. Mondjuk igaz, hogy elmondták neki, hogy sötétedés után ne menjen a tenger közelébe, de úgy gondolta este fél tizenegykor bemegy fürdőzni. Ki már nem jött szegény, csak a megölt kroki hasából :( Mondjuk ahol mi mentünk le a partra, ott is a csoportból több észlény bement térdig a vízbe - a tiltó táblák és a vezetőnk figyelmeztetése ellenére... És ha már tenger - a medúzák is komoly veszélyt jelenthetnek (vannak halálos csípésűek), különösen a nyári hónapokban, ilyenkor hálókat is felhúznak a strandok körül, hogy ne tudjanak kikeveredni a partközelbe.

Jó kis hely, nemde? :)

Kaikoura - A sziget keleti oldalán, Christchurchtől északra elterülő városka. Sokáig csak egy csendes halászfalu volt, aztán felismerték az adottságaiban rejlő potenciált. Egyik különlegessége, hogy közvetlenül a part közelében 2000m feletti hegyek húzódnak, így egyszerre gyönyörködhet az ember az óceán horizontjában és havas hegycsúcsokban. Vagy akár nézheti a csúcsokat pancsolás/szörfözés közben - előbbi nekünk is tervben volt, de annál nagyobbak voltak a hullámok és hűvösebb volt az idő, hogy végül a habok közé vessük magunk. A másik különlegesség az előbbi "folytatásából", illetve inverziójából adódik. A parttól csupán 500 méterre 1200 méter mélyre süllyed a tengerfenék, az áramlatok pedig felhozzák a mélyből az élelmet a vízfelszínhez közel. Ennek köszönhető, hogy kiemelkedően gazdag Kaikoura vízi élővilága és fóka kolóniák, delfinek, kardszárnyú delfinek, bálnák találhatóak egészen közel a parthoz. Be is neveztünk egy kisrepülős bálna-lesre, ami kicsit csonka lett, mivel a bálna "megszegte" szokásos merülés-feljövetel menetrendjét és csak a repülés legvégén bukkant fel, így kevés időnk volt megfigyelni őt. A táj viszont nagyon különleges volt és a kisrepülős élményt is kipipálhattuk a bakancslistáról :) Bónusz: pont azon a hétvégén volt egy nagy autó show Kaikouraban, úgyhogy természetesen még jelenésünk tettük, mielőtt indultunk vissza Christchurchbe.

Christchurch - A nagy campervan-es életstílus jegyében felvettünk egy stoppost útban vissza Christchurchbe. Amikor már megálltunk és láttuk közelről a fazont, inkább meggondoltuk volna magunk, de hát a jószívünk... Egy idősebb pasas volt (de nagypapának messze túl fiatal..), aki az unokája szülinapjára ment. Wellingtonból kompozott le a déli szigetre és akinek jönnie kellett volna érte, hogy levigye Christchurchbe az nem jelent meg. Elég szakadt fazon (nem az értelmiségi körökben mozog), tele tetoválásokkal, építkezéseken dolgozik és a sörösüveget nem sokszor engedi el.. (Két litert megivott a két órás út alatt) Cserébe a szája is sokat járt, igazából semmivel sem elégedett, és az f-betűs (b-betűs) szó megfelelő használatát is megtanultuk tőle: bárhol, bármikor és lehetőleg minél halmozottabban :) Elég hamar elegünk lett az Új Zéland realityből, de nem raktuk ki a szűrét, végülis laza campervanesek vagyunk, nem? Plusz egy kis ízelítő soha nem árt azokból a körökből, amikben nem mozgunk (habár a "kis" ízelítő már 10 perc alatt megvolt). Piros pont, hogy előkapta a fazon a mini hangfalát és elég jó zenéket játszott, de azért fellélegeztünk mikor beértünk Christchurchbe és búcsút inthettünk neki.

Miután kora délután leadtuk a kocsit még volt egy fél napunk városnézésre (aztán egy újabb éjszakánk a reptéren - de ebben már nagyon rutinosak vagyunk!). Kb 350 ezer lakosa van Christchurchnek, de a városközpont elég picike, négyszer-ötször simán keresztbesétáltunk rajta (mondhatni a nap végére már ismertük mint a tenyerünket). A 2011-es nagy földrengésből még mindig nem lábalt ki a város, rengeteg a leomlott épület és az üres placcok. Sok helyen viszont kreatív, művészi installációkkal próbálják a sivárságot megtörni, ami azért adott némi karaktert a városnak. Viszont le voltunk döbbenve, hogy szombat este ellenére mennyire kihalt volt a város és a helyek többsége 6 körül bezárt. Úgy kellett helyet vadásznunk ahova be tudunk ülni egy kicsit. Egy helyre viszont határozottan megérte elzarándokolnunk: Pedro sült bárányos standjához. Mondhatni világhírű a hely (mindenhol azt írták, hogy aki bárányt akar enni Új Zélandon, ide jöjjön), annak ellenére, hogy egyetlen ételt szervíroznak, azt is csak elvitelre: sült bárány lapos krumplival. Ezt az egyet viszont zseniálisan csinálják, mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána (szó szerint, mert az egyetlen opciónk az volt, hogy egy parkban ülünk le megenni :)).

Új Zéland!!

A rövidke 8 napos Új Zéland túra után már értem miért jönnek ide hónapokra utazók. Annyi gyönyörű hely van, hogy egy év alatt sem lehetne tán mind bejárni. Ha minden szép helyen és kilátónál megállunk, Queenstownig sem jutottunk volna hat nap alatt :) Pár meglepő vagy kevésbé pozitív dolog azért volt, valami kivetnivalót mégis is csak kell találni. Ami kevésbé volt túrista-barát, az a nyitva tartás - nagyon sok üzlet, turista program, étterem bezárt 5-kor, ami az egész napos jövés-menés mellett kicsit megnehezítette a dolgunk. Másik negatívuma Új Zélandnak a drágaság. Minden nagyon drága volt, 1 liter benzin 1.8-2.0 NZD közt mozgott (1NZD=195HUF), egy csomag keksz $5 volt, egy villásreggeli $20+, illetve a turista programok is igen magasan voltak árazva. Másik meglepő dolog, hogy rengeteg kínai volt, a turisták nagy részét ők tették ki, és rajtuk kívül is egész sok ázsiai látogatót láttunk. Veráék mondjuk mondták is hogy Aucklandben rengeteg kínai van, ők teszik ki a város ~18%-át.

Új Zéland természeti szépségét azt hiszem kár tovább ragozni , úgyis kifogytam már a jelzőkből.. Viszont az emberek kedvességét még kiemelném - gondolhatnánk, hogy ilyen kis népsűrűségnél mufurcok és zárkózottak az emberek, mivel sokan a semmi közepén, eldugott helyeken laknak, de pont hogy nyitottak és segítőkészek voltak, biztos örülnek, hogy végre látnak valakit ;) Illetve mondták, hogy nyolcból egy új zélandi a turizmusból él, úgyhogy van okuk kedvesnek lenni. Ennek megfelelően nagyon turista barát is az ország. Az összes turizmusban foglalkozó cégnek van ingyen hívható száma például, ahol infót lehet kérni. Rengeteg helyen vannak iSite-ok, azaz információs irodák, ahol nem csak számtalan brosúrát és térképet lehet begyűjteni, hanem hihetetlenül kedves, nagyon jól informált személyzet is van. Akármilyen kérdéssel-kéréssel mentünk, mindig sikerült egy jó kis tervet összerakniuk, ami a szűkös időnknek és budgetünknek is megfelelt. További turista-barát jó pont: rengeteg helyen van ingyen wifi, nem csak éttermek és szállodák, de városok is nyújtanak időnként ingyen net lehetőséget - úgyhogy tényleg igazi turista paradicsom!

Viszont minden további érzelgősség és áradozás helyett: <3 <3 Új Zéland

Ui: Buenos Airesben csomó kiwivel találkoztam, mivel az Argentína – Új Zéland rugby meccs hetén voltam ott és ismét megbizonyosodtam róla, hogy mennyire jópofa, laza, csupa szív emberek a kiwik! Sokat lehetne tanulni az életszemléletükből és abból hogyan állnak az emberekhez általánosságban.

Doubtful Sound - A sziget dél-nyugati oldalán elterülő fjordok. Egész napos hajó- illetve busz túrára mentünk, ugyanis az odajutás sem egyszerű: busz-hajó-busz kombinációval lehet eljutni a végső hajóig, ami kivisz a fjordokba. Sajnos esős-ködös időnk volt, de ez megfelelt a statisztikáknak, itt esik ugyanis a legtöbb eső, átlag 200 nap, 6-7 m évente. A csodás fjordokon és vízeséseken kívül még delfineket és pingvineket is láttunk! A hajóút csúcspontja pedig egy eldugott szegletben volt, ahol leállították a motorokat és pár percig élvezhettük a teljes csendet (amit csak a víz csobogása és a madarak csicsergése tarkított). Nem véletlenül Patea (The Place of Silence / A Csend Hazája) a hely maori neve.

Wanaka - Egy Queenstowntól nem messze fekvő aranyos városka (a szokásos tópart + háttérben hegyek környezettel). Nem annyira nyüzsgő, mint Queenstown, de szintén a közeli síterepek bázispontja és itt is rengeteg szabadtéri kikapcsolódásra van mód (kajak, vízisí, bicikli, kirándulás, stb.).

Nyugati part - A sziget nyugati oldalán vezettünk vissza északra és igazi ízelítőt kaptunk az időjárásból is a második nap: szakadó eső, köd és orkánerejű szél. A part első szakaszán viszont még szép időnk volt és jó darabon a tengerparton vitt a kanyargós út. Ezen a részen Új Zéland mindössze 1%-a lakik, holott a terület 9%-át teszi ki a régió. Ennek megfelelően igen ritkán botlottunk falvakba, azok közül is volt amelyiknek összesen 40 lakosa van. Az emberek viszont annál barátságosabbak, mindenki nagyon kedves és nyitott volt. Este pedig megtapasztaltuk mennyire nem jelentősek a hivatalos nyitvatartási idők. Hogy a campervan céges pasast idézzem: a nyugati parton mindent az anyák irányítanak - ha kész a vacsora, akkor mindenki pakol és megy haza, nyitvatartási idő ide vagy oda. Mi is nehézkesen találtunk vacsorázó helyet, fél nyolckor már csak két féle bár-kaját szolgáltak fel ott ahova betértünk, a többi étterem pedig vagy zárva volt, vagy a helyi útmutatás szerint: "talán nyitva van még, de attól függ mennyire volt forgalmas napjuk, lehet már bezártak" :)

Ahol jártunk (a teljesség igénye nélkül)

Lake Tekapo - Christchurchből Queenstown felé vettük az irányt a sziget belsejében vivő úton és Lake Takeponál álltunk meg éjszakázni. Már útközben körülbelül 150 képet csináltunk, annyira csodás helyeken ment az út. Mindenfelé zöld dombok bárányokkal, virágzó fák, hihetetlenül türkizkék színű tavak, a háttérben pedig havas hegycsúcsok. Többet nem is nagyon tudok írni erről, tényleg leírhatatlan volt a látvány végig az utunk során. Tekapo is egy fantasztikusan kék színű tó (ami a gleccserek mozgása során keletkező "homoknak" köszönhető), a háttérben gyönyörű hegycsúcsokkal. A tó mellett fekvő "hegyre" is felmentünk, jó kis túra volt, orkán erejű széllel megspékelve a csúcson - de a látványért egyértelműen megérte.

Az éjszakát egy közeli tó partján töltöttük, csodaszép kilátással. Kicsit félelmetes volt a hely, üresen álló bungalókkal, a semmi közepén, településektől messze, teljes sötétségben. Ennek meg volt ugyanakkor az előnye is, több mint egy órán át gyönyörködtünk a csillagokban! Itt van ugyanis a világ legnagyobb „ég/csillag nemzeti parkja” – ismét egy leírhatatlan élmény, és erről sincs igazán jó képem (jól jött volna egy nagyobb fényerejű fotómasina..), úgyhogy el kell hinni (vagy elmenni megnézni :)).

Queenstown - az extrémsportok mekkája, egy 20 ezer fős, ámde annál pezsgőbb és gyorsan növekvő városka, számos sítereppel a közelben. Ennek megfelelően főleg turistákkal, sielőkkel-snowboardosokkal és az északi sziget szörföseihez hasonló laza "életművészekkel" volt tele a város. Nagyon hangulatos volt,  aranyos kis utcákkal, idilli tóparttal és kellőképp nyüzsis, ugyanakkor nyugodt életstílussal (és csodaszép, eszméletlenül magasan árazott házakkal). Egy szomszédos városkába, Arrowtownba is elmentünk, ami az 1800-as évek végén érkező kínai aranyásók letelepedési gócpontja volt. A kínai telep maradványain kívül gyönyörű természettel (mintha ezt már írtam volna párszor, nem??) és tündéri kis házakkal, utcákkal, éttermekkel csalogatja a látogatókat.

Igen nehezen kezdem írni ezt a bejegyzést (mint az összes többit az utóbbi időben :)), nem tudom miről is írjak. Olyan fantasztikus a déli sziget és annyi mindent besűrítettünk ebbe a 6 napba, hogy vagy egy kisregényt kéne írnom vagy egy pontokba szedett jegyzetet. Igyekszem valahol a kettő közt megoldani, hogy minden lényeges megmaradjon az utókornak, de azért emészthető is legyen ;) (Illetve a feltölthető képek / poszt limit miatt több részletben fog jönni)

Campervan

Sok fejvakarás után úgy döntöttünk, hogy campervannel fogunk körbejárni és egy szuper helyet sikerült review-k alapján találnunk. A konstrukció egyszerű: átalakított kisbusz 3 üléssel, hátul szétnyitható ággyal ami napközben asztal + padként funkcionál, illetve a csomagtartóból nyíló minikonyhával (pumpálós mechanizmussal és egy kanna vízzel csap is van). A mi cégünknél mindez extravagáns festésekkel jön, érdemes itt megnézni mennyi vagány dizájn van! Mi a szigetet illusztráló esernyős autót kaptunk: a keleti oldal napos, a nyugati pedig szeles és esős. Hátul pedig a kötelező szivárvány ível a két oldal közt :)

Új Zélandon (az elmondások alapján) mindenki campervanezik vagy lakókocsizik, ennek megfelelően tele van a sziget kempingekkel, ahol éjszaka meg lehet állni. Útszélen tilos megállni éjszakára, de sok kijelölt hely van, ahol legalább wc van és ezek gyakran ingyenesek vagy pár dollárba kerülnek egy éjszakára. Felváltva aludtunk alap megállókban (csak wc vagy még az sem volt, és előfordult, hogy mi voltunk az egyetlen lakók) illetve áramos-zuhanyzós kempingekben. Egy dologban viszont mindegyik hasonlított: gyönyörű helyeken voltak. Volt közvetlenül tó-, folyó- illetve tengerparton fekvő helyünk, kilátásunk Queenstownra és az öblére, valamint egy kilátásban gyengébb, de annál aranyosabb, teljesen felszerelt összkomfortos kempingünk.

Az első napunkon egyébként rögtön volt egy kis kalandunk, megálltunk gyönyörködni a tájban az útszélen, aztán nem igazán sikerült visszaevickélnünk az útra :) Kicsit puha is volt a talaj, de a baj az volt, hogy rossz szögben mentünk fel a kis dombra ami vitt vissza az útra és a jobb hátsó kerék a levegőbe került, nem érintkezett a földdel (hátsó kerekes volt a kisbusz). Persze próbálkoztunk a toljuk, tegyünk be valami deszkát a kerék alá, stb módszerekkel, de viszonylag hamar ott termett egy házaspár egy pick-uppal, az úr mondta, hogy ne csináljunk semmit, előkapott egy kötelet, befeküdt a kocsink alá felkötni, aztán hopp már ki is húzott minket. Nagyon kedvesek voltak, én el is csacsogtam a feleségével erről-arról amíg ment a mentés. Felemelő volt, hogy nagyjából az első autó mi elment mellettünk megállt segíteni. Éljenek a kiwik! :)

Péntek este indultunk Új Zélandra, a repjegyár optimalizálás miatt Christchurchbe (déli sziget) repültünk be és másnap reggel mentünk tovább Aucklandbe (északi sziget). Mivel hajnali 1 körül értünk Christchurchbe és fél 7-kor már ment is a következő gépünk, a reptéren aludtunk - illetve az idő jó részét térképek, brosúrák, útikönyvek bogarászásával és tervezgetéssel töltöttük.

Aucklandben némi keresgélés és fel-le rohangálás után sikerült kiderítenünk, hogy az autóbérlő cégünk a reptéren kívül van és fel kell őket hívni, hogy küldjenek értünk shuttle-t. A mobilok és kihelyezett telefonok sikertelen használata után az egyik reptéri info pulttól végre elértük őket (kiderült, hogy rossz a telefonjuk és csak esetlegesen működött), és a kezdeti nehézségekért, valamint az arrogáns alkalmazottjukért kárpótolt az ingyen upgrade - kis két ajtós autó helyett egy Honda CRV-t kaptunk.

Innen sietősen távoztunk, fél 2-re volt ugyanis foglalásom a Taupo Bungy-ra. Még otthon voltunk Lincsikéékkel vacsizni, amikor szóba jött, hogy merre fogok utazni és az egyik srác mondta nagy lelkesen, hogy Új Zélandon van a világ legmagasabb vizet érintő bungy jumping-ja, azt ki kéne próbálni (47m magas, de ők maguk csak Új Zéland legmagasabbjaként emlegetik magukat). Gyorsan megnéztünk egy videót és azzal a lendülettel be is eprészkedte magát a gondolat a fejembe.

Még Sydney-ből befoglaltam az ugrást és hopp, már úton is voltunk odafele. Szerencsére olyan fantasztikusan gyönyörű helyeken mentünk, hogy nem sokat gondoltam az ugrásra út közben, de nem is jó az ilyet túlagyalni :) Érkezés után kitöltöttem a szokásos minden-saját-felelősségre papírt, még úgy 10 percig hagytak az "ugródeszka" mellett várakozni (amúgy senki nem volt előttem, lehet ilyenkor még adnak kis időt kifalsulni :)), aztán indult a menet. Két csávó készített elő, első körben kérdezte az egyik, hogy "na a vízért megyünk?" (lehet választani, hogy akar-e vizet érni az ember, illetve mennyire akar elmerülni). Mondtam, hogy persze, érjen bele a kezem - csávó értelmezése: akkor derékig! Helyesbítettem, hogy elég a kéz is, de persze inkább derékig, mint nem elérni a vizet. Feladták a hámokat, betettek egy kis Taylor Swiftet (akartam inkább rock zenét kérni, de túlzottan meg voltam szeppenve ahhoz, hogy teljes mondatokat formáljak), és már állítottak is fel az ellenőrzéshez. Nagyon precízek voltak, mindketten külön-külön végignéztek mindent, rádióban is bemondták a "központnak" a lecsekkolást és már hallottam is a "Veronika is ready for jumping" végszót. A lelki felkészültségtől még messze voltam, de 5 perc, 5 óra vagy 5 nap múlva sem lettem volna felkészültebb, plusz a csávó is annyira megnyugtató de határozott volt, hogy nem volt kecmec. Odatotyogtam az emelvény szélére (ne feledjük, bokák összekötve!), az utasításoknak megfelelően belemosolyogtam (grimaszoltam...) a kamerába, integettem Hannának, kezek fel és háromra dőltem előre.

Az egész rettentő gyorsan történik, pár másodperc, de bizonyos részek lelassulnak benne. A legdurvább talán az a pillanat volt, amikor felfogta az agyam, hogy most már túlzottan előredőltem és bizony zuhanni fogok. Az némiképp enyhít a körülményen, hogy víz van az ember alatt, de még így is - nagyon magasan van :) Plusz egyik oldalon sziklafal, ami egy pillanatra sem tűnik el a szemed sarkából. A zuhanás része gyors volt és izgalmas (pozitívan!), aztán amikor már lassított a kötél, azon gondolkodtam, hogy na basszus nem fogom elérni a vizet. De csak jött a víz és mire észbe kaptam már derékig merültem (telement az orrom vízzel :)), rántott vissza a kötél és jött is a következő zuhanós rész. Ez már tényleg csak öröm-kör volt és élvezkedés - működött az adrenalin ;) A sikítás egyébként annyira jól sikerült, hogy az alatt a pár másodperc alatt is berekedtem (vagy Hannát idézve ezt még otthon is hallották).

Az ugrás után Rotorua felé vettük az irányt, ami a gejzírekről, forró forrásokról és savas, különböző színekben pompázó tavakról-medencékről híres. Egy maori falut látogattunk meg (ők a helyi őslakosok), ahol a kései érkezésünk miatt privát műsorban volt részünk. Az utolsó vezetett túrára tudtunk benevezni, de még volt kb fél óránk az indulásáig és Hanna rákérdezett, hogy a fűszoknya gyártást be tudnák-e nekünk mutatni. Az infopultos hölgy kerített egy maori urat aki végül a túra indulásáig elszórakoztatott minket - fűszoknya készítéssel, énekléssel, a maori hölgyek táncolásának bemutatásával, a maori nyelv és abc rejtelmeivel, stb.

A túránk is hasonlóan barátságos hangulatban telt, rajtunk kívül nem volt más vendég és ez az úriember az előzőnél is közvetlenebb volt. A faluban körülbelül hatvanan élnek és szó szerint a forró források és medencék közt vannak a házak. Amellett, hogy láthattuk a forrásokat (és éreztük is, mert már Rotorua közelébe érve kezdődött a záptojás szag), a falu és helyiek életébe is betekintést nyertünk. Saját medencéjük van természetesen: 5 kisebb kőmedence, amiket az egyik forrás vizével töltenek fel. Délután kezdik el feltölteni, mivel igen forró a vize (alig bírtuk beletenni a kezünk), este munka után pedig jönnek és csobbannak egyet amikor már eléggé kihűlt (de persze még mindig meleg). Nem mindenkinek van egyébként rendes fürdőszobája a faluban, úgyhogy valakiknek ez a napi tisztálkodás. A forró forrásokat a főzésben is hasznosítják, három "gőzhelye" is van a falunak, ezek fából készített, fedeles dobozok, amiket a földből feltörő gőz fölé tesznek. Bele is kukkantottunk kettőbe, ott főttek edényekben és hálókban a húsok és zöldségek - olyan jó illata volt, hogy nehéz volt megállni és nem belekóstolni.

A maorik egyébként (tapasztalataink és elmondások alapján) végtelenül kedves, nyitott emberek. A faluban is mindenkit kuzinnak nevezett a vezetőnk, annak ellenére, hogy nincs köztük családi kapcsolat, egy nagy családként élnek. Mondta, hogy gyerekként hazafele belekóstolt a gőzhelyeken készülő ételekbe, és ha valamelyik "nagynéninél" jobb volt aznap a menü, inkább átment oda vacsorázni. Jó természetükre utal a harcmodoruk is. Harc előtt az egyik törzs emberei elmentek a másik törzs faluja elé, ahol a helyi falu lakosai ételt helyeztek eléjük a földre. Ha a látogatók felvették az ételt, az békés szándékot jelentett, ha viszont átlépték vagy eltaposták az ételt, az harci szándékra utalt. Soha nem támadtak azonban le másik törzseket. Ha túl voltak a sikertelen ételmegosztós rituálén, megbeszélték a helyet és időt az összecsapásra. Általában hagytak másfél napot, hogy a nőket és gyerekeket biztonságos helyre vigyék - őket soha nem bántották harcban. Hatalmas szégyen volt, ha valaki előzetes megbeszélés nélkül támadt, vagy nőket és gyerekeket bántalmazott - annak a feje nem sokáig maradt a nyakán, ahogy a vezetőnk mondta, minden törzs ráugrott az ilyen tiszteletlen emberre. Annyira fontos a kultúrájukban a tisztességesség, hogy harcban sem öltek például dárdával messziről, csak két-kezi harcban végezhettek a másikkal. Sőt, a harcot magát is igyekeztek elkerülni: erre szolgált a harc előtti táncuk, a haka, amivel próbálták elrémíteni az ellenfelet. Ez sokaknak ismerős lehet, pár éve mindenfele megjelent a sajtóban, ahogy Új Zéland rugby csapata (az All Blacks) ezt táncolja a meccs előtt (konkrétan a 'Ka Mate' táncot). (Egyébként Buenos Airesben pont Argentína - Új Zéland rugby meccs volt amire el is mentem, úgyhogy volt szerencsém élőben is megnézni :) - de erről részletesen majd a BA bejegyzésben.)

Rotoruából Cambridge felé vettük az irányt - itt él egy magyar pár, akik régebben a Külkerben eveztek és 10 éve költöztek Új Zélandra. Evezősök meséltek róluk, írtunk nekik, és mondták, hogy örömmel látnak minket (sőt sajnálták, hogy csak egy éjszakára tudunk maradni). Végtelenül kedves pár, meleg fogadtatásban volt részünk, a reptéri éjszaka után pedig pláne jól esett ágyban aludni :)

Laci hajómester, Vera képzőművészetin végzett és a bor világában helyezkedett el az utóbbi években (és mellette gasztronómiai témájú festményeket is készít). Tavaly ősszel fordult velük nagyot a világ, lehetőségük nyílt megvenni egy evezőshajó gyártó céget, így jelenleg a Laszlo Boats vezetése köti le minden energiájuk. Anélkül, hogy részletekbe mennék: fantasztikusan jó ötleteik vannak, nagyon tetszett, hogy mennyire friss szemmel közelítik meg a marketing és terjeszkedés folyamatát. És máris az első évben sikerült egy jelentős szerződést nyerniük: ők lesznek a 2017-es World Masters Games (Veterán Olimpia) evezős versenyének hivatalos hajógyártója. Szurkolunk nekik, reméljük nem sokára otthon is lehet majd Laszlo Boatsban evezni ;) Vera festménye az egyik top kiwi evezősről:

Vasárnap reggelre Veráék szerveztek nekünk egy evezést a Karapiro tavon (itt volt 2010-ben a VB), úgyhogy 7-kor már a klubban voltunk. Csípős-deres reggelre keltünk, de napsütéses, szélcsendes idő volt - szebb időt rendelni sem tudtunk volna egy jó kis reggeli evezéshez! Két veterán úr volt a vezetőnk, ők és mi is dublóban mentünk és mutatták az utat (vizet ;)). Gyönyörű volt a tó, tükörvíz, felkelő nap, körülöttünk zöld dombok... Tisztességes amatőr utazó módjára jól elterveztem, hogy GoProval felveszem az evezést, majd a stégen konstatáltam, hogy csontra le van merülve a kütyü :D Úgyhogy nincs egyetlen képünk sem az evezésről, de nyugodtan el lehet hinni: idillien gyönyörű volt! (Az Új Zélandos bejegyzések bocsánat, de tele lesznek a gyönyörű, csodálatos, fantasztikus, idilli, stb jelzőkkel - és még ezek halmozása sem adja át a valós képet és élményt!)

Evezés után még elvittek brunchra Veráék egy arts & crafts kávézóba - az egész kertben kerámia, fém, fa és egyéb díszek voltak, a pöttyös tyúkoktól a szárnyas malacokig mindenféle formában. Innen a sziget nyugati oldala felé vettük az irányt, ahol a leghíresebb szörfös falu, Raglan és a közelében különböző nehézségű szörfös öblök terülnek el. Útközben még tettünk egy kitérőt egy vízeséshez, ami kicsit izgalmas lett, miután porzó tankkal estünk be a megmentő benzinkúthoz :)

Raglanbe érve egyből érződött a nyugodt, laza (mondhatni hippi) hangulat, túl sok siető vagy stresszes embert nem láttunk.. Helybéli, átutazó és ideiglenesen ott élő szörfösből viszont annál is többet. Végigmentünk a három fő öblön (Ngatunui part, Manu és Whale öböl), hosszasan csodáltuk a hullámokat és azok lovasait - kicsit átvettük az itteni nyugis életérzést.

Annyira belefeledkeztünk a "szörfös létbe", hogy kicsit megkésve indultunk vissza Aucklandbe, ráadásul (vasárnap este lévén) a forgalom is nagy volt, több dugóba is belekeveredtünk. Egyre gyanúsabb volt, hogy a megbeszélt időpontra nem érünk vissza a kocsival, és a benzinre újfent nem nagyon figyeltünk, úgyhogy egy sos benzinkút kitérőt is be kellett iktatni (nincsenek ám olyan sűrűn és az autópályához közel!). Ekkor állapítottam meg, hogy 5 hét világjárás után sikerült egész jól stressz mentesíteni magam (avagy valóban átivódott rajtam a szörfös életszemlélet). Az ég egy adta világon semmilyen stressz nem kerülgetett és egy cseppet sem tudott a vidám kis hangulatomból kizökkenteni, hogy esetleg elfogy a benzin (majd toljuk/stoppolunk/elsétálunk benzinért), késve visszük vissza az autót (odatelefonálunk és kimagyarázzuk, úgyis olyan kedvesek az itteni emberek), vagy lekéssük a gépet (valahogy mindig lesz! :)). Nem tudom igazán leírni, de még nem éreztem ilyet és nem voltam ennyire nyugodt. Ennek a realizálása pedig még felemelőbb érzés volt :) Afrika, Ausztrália és Új Zéland bizonyosan nagy szerepet játszott ebben, csodálatos látni, hogy mennyivel nyugodtabban is lehet élni az életet, vagy ahogy az angol mondja: laid-back életstílusban. Amire Afrikában még mondhatnánk, hogy 'persze, de el is vannak maradva', Ausztrália esetében viszont ez már nehezen állná meg a helyét. Remélem sikerül ebből a mentalitásból majd valamit átmenekíteni a hétköznapokba is :)

Szerencsénkre minden jól sült el: az autókölcsönzőt sikerült felhívnunk és mondták, hogy semmi gond ha késünk, egy benzinkutat találtunk időben, a gépünk pedig késett, úgyhogy volt bőven időnk. Christchurchben volt reptéri szállásunk, úgyhogy egy utolsó kényelmes zuhanyt és ágyban alvást beiktattunk mielőtt indult a campervanes kaland :)

Vasárnap Nagy Fal túrára mentünk, ahová Ellena egyik kollégája is becsatlakozott. Zsolti kollégám ajánlására (ezúton is ezer hála!!) nem egy sztenderd túrára mentünk, hanem a Beijing Hikers társaság Vad Fal túrájára neveztünk be. Fantasztikusan jó tipp és döntés volt! A szokásos turistákkal teletömött, teljesen felújított Fal helyett (némi erdőben túrázás után) először egy többé-kevésbé felújított szakaszra mentünk (nem voltak magas oldalsó falak, a lepcsőfokok is kesze-kuszák voltak), utána pedig egy eredeti falszakaszon mentünk - ugyanazokon a köveken amiket 400-600 éve tettek oda és amiket azóta benőtt a buja növényzet. A grátisz: összesen két másik csoporttal találkoztunk, úgyhogy majdnem végig csak a miénk volt a Fal! A mi csapatunkkal (kb 40 fő) is szerencsénk volt, vegyesen voltak helyiek, Pekingben élő expatok és turisták, úgyhogy csacsogásban sem volt hiány útközben. A túra után még kaptunk ebédet egy eldugott kis vendéglőben, ahol nem csak bőséges, de zseniálisan finom menüsort tálaltak.

Pekingbe visszaérve még bepréseltük a napba az olimpiai központot, úgyhogy a kötelező Darázsfészek és Buborék körök is megvoltak.

Hétfőn újabb városnézős nap jött és mivel Ellena dolgozott, délelőtt újra csatlakozott hozzám Peggy, és a Nyári Palotát vettük célba. Egy tó partján terül el ez a gyönyörű zegzugos komplex, ami a korábban látott helyekhez hasonlóan lenyűgözött. Ha eltekintünk a sok turistától, igazi időutazás ezeken a helyeken sétálgatni és elképzelni, hogy éltek itt régen az emberek.

Délután már egyedül folytattam a felfedezést - amennyire hasznos és érdekes (jó) idegenvezetővel várost nézni, pont annyira szeretek egyedül/utazó társakkal elveszni a turistamentes utcákban. Beiktattam ugyan még egy látványosságot, a Temple of Heaven-t, utána viszont céltalanul csatangoltam a városban és próbáltam menni a lüktetéssel :)

Kínáról is az az első megjegyzésem, mint Indiáról: olyan hatalmas ország, hogy pár nap és egy város messze nem tud teljes képet adni. Kína történelme és kultúrája pedig olyan messzire nyúl vissza, hogy sokkal több idő szükséges a megismeréséhez és megértéséhez. Igyekszem azért összeszedni a benyomásaim és tapasztalataim :)

Alapvetően mindenki kedves volt akivel találkoztam, de például Koreával összevetve többször volt olyan érzésem, hogy 'na, ezzel is csak a gond van', és gyakran tűntek türelmetlennek. A tolakodás és mások figyelembevételének hiánya is elég jelentős - anélkül, hogy ítélkeznék (különösen, hogy nálunk sem virágzik még ez a jelenség), az összjólétben való gondolkodás és a tolerancia mások iránt még igencsak gyerekcipőben jár. Erről többekkel is beszélgettem ottlétem alatt és expatok vagy nyugatot megjárt helybéliek egyaránt kiemelték ennek a hiányát. Ami részben érthető, hiszen 1.3 milliárd ember között kell kiemelkedőnek lenni (vagy a többség számára egyszerűen felszínen maradni..) és hatalmas a verseny. Illetve talán az egy gyermekes törvény sem segített ezen, aminek következtében sokan úgy nőttek fel, hogy két szülő és négy nagyszülő állt mindig ugrásra készen. Első markáns tapasztalatom egy wc-ben volt, ahol szépen kiálltam a sorom, majd amikor már én jöttem volna, hárman is egymás után beelőztek. Hülye nyugati turista módjára az elsőnél csak pislogtam, hogy a nő szó szerint a folyosóról besétált legelőre és az első felszabaduló wc-be bement. A másodiknál még csak félhangosan, utána viszont már hangosan és gesztikulálva kifakadtam, hogy mi a fene ez. Aztán adaptálódik az ember és a pekingi utam végére már kenterbe vertem a kínaiakat tolakodásban. Ahogy megszoktam a krákogást és köpködést is, pedig igen cifrákat tudnak produkálni :)

Mindent egybevetve viszont pozitív benyomásom volt Pekingről, ahol én jártam szép rendezett volt a város és a történelem mellett minden más is megtalálható ami egy nyugati városban van. Ellena mondjuk mondta, hogy az Olimpiának nagy szerepe volt ebben, rengeteg fejlesztés volt annak kapcsán. Mérete ellenére (11.5 millió lakos) nekem élhető városnak tűnt és még a csúcsidőben metrózás sem volt elviselhetetlen :) Bónusz volt, hogy mindenki szerint hihetetlen 4 napot fogtam ki - általában nem látják az eget a szmogtól, nekem viszont végig szikrázó napsütéses, kék eges időm volt. A konklúzió hasonló, mint eddig mindenhol :) Nagyon érdekes ország ahová vissza kéne jönni és elmenni megnézni, hogy vidéken milyen az élet (garantáltan teljesen más arcát mutatná Kína). Pekinget is szívesen ajánlanám bárkinek (már csak a történelme miatt is), viszont nem biztos, hogy az első helyen lenne, ha új várost kéne keresnem lakhelyül :)

Szombaton lazább napot tartottunk, egy késői brunch-csal indítottunk, majd a városban bóklásztunk, megnéztük a Lama Templomot, ami csodálatosan szép volt, illetve különböző negyedekben csatangoltunk - Hutongoktól, elhagyott utcáktól újonnan kinövő modern és pezsgő városrészekig mindenfele voltunk.

Este street food volt soron, egy igen autentikusnak tűnő helyre vitt Ellena, ahol az isteni finom bárányon és marhán kívül csirke zuzát, szívet és marha szívizomhúrt is ettem - minden irtózásom legyőzése után még azt is elismertem, hogy finomak voltak! Sőt, valamilyen tofus-gombás cuccot is ettem - akik tudják mennyire vagyok a kalandos ételek híve, azok remélhetőleg biccentenek egyet, hogy mennyire összeszedtem magam :)

(nem tudok egy bejegyzésbe feltenni minden képet, úgyhogy most lesz pár rövidebb, sok képes poszt - az olvasók örömére gondolom :))