Péntek este indultunk Új Zélandra, a repjegyár optimalizálás miatt Christchurchbe (déli sziget) repültünk be és másnap reggel mentünk tovább Aucklandbe (északi sziget). Mivel hajnali 1 körül értünk Christchurchbe és fél 7-kor már ment is a következő gépünk, a reptéren aludtunk - illetve az idő jó részét térképek, brosúrák, útikönyvek bogarászásával és tervezgetéssel töltöttük.
Aucklandben némi keresgélés és fel-le rohangálás után sikerült kiderítenünk, hogy az autóbérlő cégünk a reptéren kívül van és fel kell őket hívni, hogy küldjenek értünk shuttle-t. A mobilok és kihelyezett telefonok sikertelen használata után az egyik reptéri info pulttól végre elértük őket (kiderült, hogy rossz a telefonjuk és csak esetlegesen működött), és a kezdeti nehézségekért, valamint az arrogáns alkalmazottjukért kárpótolt az ingyen upgrade - kis két ajtós autó helyett egy Honda CRV-t kaptunk.
Innen sietősen távoztunk, fél 2-re volt ugyanis foglalásom a Taupo Bungy-ra. Még otthon voltunk Lincsikéékkel vacsizni, amikor szóba jött, hogy merre fogok utazni és az egyik srác mondta nagy lelkesen, hogy Új Zélandon van a világ legmagasabb vizet érintő bungy jumping-ja, azt ki kéne próbálni (47m magas, de ők maguk csak Új Zéland legmagasabbjaként emlegetik magukat). Gyorsan megnéztünk egy videót és azzal a lendülettel be is eprészkedte magát a gondolat a fejembe.
Még Sydney-ből befoglaltam az ugrást és hopp, már úton is voltunk odafele. Szerencsére olyan fantasztikusan gyönyörű helyeken mentünk, hogy nem sokat gondoltam az ugrásra út közben, de nem is jó az ilyet túlagyalni :) Érkezés után kitöltöttem a szokásos minden-saját-felelősségre papírt, még úgy 10 percig hagytak az "ugródeszka" mellett várakozni (amúgy senki nem volt előttem, lehet ilyenkor még adnak kis időt kifalsulni :)), aztán indult a menet. Két csávó készített elő, első körben kérdezte az egyik, hogy "na a vízért megyünk?" (lehet választani, hogy akar-e vizet érni az ember, illetve mennyire akar elmerülni). Mondtam, hogy persze, érjen bele a kezem - csávó értelmezése: akkor derékig! Helyesbítettem, hogy elég a kéz is, de persze inkább derékig, mint nem elérni a vizet. Feladták a hámokat, betettek egy kis Taylor Swiftet (akartam inkább rock zenét kérni, de túlzottan meg voltam szeppenve ahhoz, hogy teljes mondatokat formáljak), és már állítottak is fel az ellenőrzéshez. Nagyon precízek voltak, mindketten külön-külön végignéztek mindent, rádióban is bemondták a "központnak" a lecsekkolást és már hallottam is a "Veronika is ready for jumping" végszót. A lelki felkészültségtől még messze voltam, de 5 perc, 5 óra vagy 5 nap múlva sem lettem volna felkészültebb, plusz a csávó is annyira megnyugtató de határozott volt, hogy nem volt kecmec. Odatotyogtam az emelvény szélére (ne feledjük, bokák összekötve!), az utasításoknak megfelelően belemosolyogtam (grimaszoltam...) a kamerába, integettem Hannának, kezek fel és háromra dőltem előre.
Az egész rettentő gyorsan történik, pár másodperc, de bizonyos részek lelassulnak benne. A legdurvább talán az a pillanat volt, amikor felfogta az agyam, hogy most már túlzottan előredőltem és bizony zuhanni fogok. Az némiképp enyhít a körülményen, hogy víz van az ember alatt, de még így is - nagyon magasan van :) Plusz egyik oldalon sziklafal, ami egy pillanatra sem tűnik el a szemed sarkából. A zuhanás része gyors volt és izgalmas (pozitívan!), aztán amikor már lassított a kötél, azon gondolkodtam, hogy na basszus nem fogom elérni a vizet. De csak jött a víz és mire észbe kaptam már derékig merültem (telement az orrom vízzel :)), rántott vissza a kötél és jött is a következő zuhanós rész. Ez már tényleg csak öröm-kör volt és élvezkedés - működött az adrenalin ;) A sikítás egyébként annyira jól sikerült, hogy az alatt a pár másodperc alatt is berekedtem (vagy Hannát idézve ezt még otthon is hallották).
Az ugrás után Rotorua felé vettük az irányt, ami a gejzírekről, forró forrásokról és savas, különböző színekben pompázó tavakról-medencékről híres. Egy maori falut látogattunk meg (ők a helyi őslakosok), ahol a kései érkezésünk miatt privát műsorban volt részünk. Az utolsó vezetett túrára tudtunk benevezni, de még volt kb fél óránk az indulásáig és Hanna rákérdezett, hogy a fűszoknya gyártást be tudnák-e nekünk mutatni. Az infopultos hölgy kerített egy maori urat aki végül a túra indulásáig elszórakoztatott minket - fűszoknya készítéssel, énekléssel, a maori hölgyek táncolásának bemutatásával, a maori nyelv és abc rejtelmeivel, stb.
A túránk is hasonlóan barátságos hangulatban telt, rajtunk kívül nem volt más vendég és ez az úriember az előzőnél is közvetlenebb volt. A faluban körülbelül hatvanan élnek és szó szerint a forró források és medencék közt vannak a házak. Amellett, hogy láthattuk a forrásokat (és éreztük is, mert már Rotorua közelébe érve kezdődött a záptojás szag), a falu és helyiek életébe is betekintést nyertünk. Saját medencéjük van természetesen: 5 kisebb kőmedence, amiket az egyik forrás vizével töltenek fel. Délután kezdik el feltölteni, mivel igen forró a vize (alig bírtuk beletenni a kezünk), este munka után pedig jönnek és csobbannak egyet amikor már eléggé kihűlt (de persze még mindig meleg). Nem mindenkinek van egyébként rendes fürdőszobája a faluban, úgyhogy valakiknek ez a napi tisztálkodás. A forró forrásokat a főzésben is hasznosítják, három "gőzhelye" is van a falunak, ezek fából készített, fedeles dobozok, amiket a földből feltörő gőz fölé tesznek. Bele is kukkantottunk kettőbe, ott főttek edényekben és hálókban a húsok és zöldségek - olyan jó illata volt, hogy nehéz volt megállni és nem belekóstolni.
A maorik egyébként (tapasztalataink és elmondások alapján) végtelenül kedves, nyitott emberek. A faluban is mindenkit kuzinnak nevezett a vezetőnk, annak ellenére, hogy nincs köztük családi kapcsolat, egy nagy családként élnek. Mondta, hogy gyerekként hazafele belekóstolt a gőzhelyeken készülő ételekbe, és ha valamelyik "nagynéninél" jobb volt aznap a menü, inkább átment oda vacsorázni. Jó természetükre utal a harcmodoruk is. Harc előtt az egyik törzs emberei elmentek a másik törzs faluja elé, ahol a helyi falu lakosai ételt helyeztek eléjük a földre. Ha a látogatók felvették az ételt, az békés szándékot jelentett, ha viszont átlépték vagy eltaposták az ételt, az harci szándékra utalt. Soha nem támadtak azonban le másik törzseket. Ha túl voltak a sikertelen ételmegosztós rituálén, megbeszélték a helyet és időt az összecsapásra. Általában hagytak másfél napot, hogy a nőket és gyerekeket biztonságos helyre vigyék - őket soha nem bántották harcban. Hatalmas szégyen volt, ha valaki előzetes megbeszélés nélkül támadt, vagy nőket és gyerekeket bántalmazott - annak a feje nem sokáig maradt a nyakán, ahogy a vezetőnk mondta, minden törzs ráugrott az ilyen tiszteletlen emberre. Annyira fontos a kultúrájukban a tisztességesség, hogy harcban sem öltek például dárdával messziről, csak két-kezi harcban végezhettek a másikkal. Sőt, a harcot magát is igyekeztek elkerülni: erre szolgált a harc előtti táncuk, a haka, amivel próbálták elrémíteni az ellenfelet. Ez sokaknak ismerős lehet, pár éve mindenfele megjelent a sajtóban, ahogy Új Zéland rugby csapata (az All Blacks) ezt táncolja a meccs előtt (konkrétan a 'Ka Mate' táncot). (Egyébként Buenos Airesben pont Argentína - Új Zéland rugby meccs volt amire el is mentem, úgyhogy volt szerencsém élőben is megnézni :) - de erről részletesen majd a BA bejegyzésben.)
Rotoruából Cambridge felé vettük az irányt - itt él egy magyar pár, akik régebben a Külkerben eveztek és 10 éve költöztek Új Zélandra. Evezősök meséltek róluk, írtunk nekik, és mondták, hogy örömmel látnak minket (sőt sajnálták, hogy csak egy éjszakára tudunk maradni). Végtelenül kedves pár, meleg fogadtatásban volt részünk, a reptéri éjszaka után pedig pláne jól esett ágyban aludni :)
Laci hajómester, Vera képzőművészetin végzett és a bor világában helyezkedett el az utóbbi években (és mellette gasztronómiai témájú festményeket is készít). Tavaly ősszel fordult velük nagyot a világ, lehetőségük nyílt megvenni egy evezőshajó gyártó céget, így jelenleg a Laszlo Boats vezetése köti le minden energiájuk. Anélkül, hogy részletekbe mennék: fantasztikusan jó ötleteik vannak, nagyon tetszett, hogy mennyire friss szemmel közelítik meg a marketing és terjeszkedés folyamatát. És máris az első évben sikerült egy jelentős szerződést nyerniük: ők lesznek a 2017-es World Masters Games (Veterán Olimpia) evezős versenyének hivatalos hajógyártója. Szurkolunk nekik, reméljük nem sokára otthon is lehet majd Laszlo Boatsban evezni ;) Vera festménye az egyik top kiwi evezősről:
Vasárnap reggelre Veráék szerveztek nekünk egy evezést a Karapiro tavon (itt volt 2010-ben a VB), úgyhogy 7-kor már a klubban voltunk. Csípős-deres reggelre keltünk, de napsütéses, szélcsendes idő volt - szebb időt rendelni sem tudtunk volna egy jó kis reggeli evezéshez! Két veterán úr volt a vezetőnk, ők és mi is dublóban mentünk és mutatták az utat (vizet ;)). Gyönyörű volt a tó, tükörvíz, felkelő nap, körülöttünk zöld dombok... Tisztességes amatőr utazó módjára jól elterveztem, hogy GoProval felveszem az evezést, majd a stégen konstatáltam, hogy csontra le van merülve a kütyü :D Úgyhogy nincs egyetlen képünk sem az evezésről, de nyugodtan el lehet hinni: idillien gyönyörű volt! (Az Új Zélandos bejegyzések bocsánat, de tele lesznek a gyönyörű, csodálatos, fantasztikus, idilli, stb jelzőkkel - és még ezek halmozása sem adja át a valós képet és élményt!)
Evezés után még elvittek brunchra Veráék egy arts & crafts kávézóba - az egész kertben kerámia, fém, fa és egyéb díszek voltak, a pöttyös tyúkoktól a szárnyas malacokig mindenféle formában. Innen a sziget nyugati oldala felé vettük az irányt, ahol a leghíresebb szörfös falu, Raglan és a közelében különböző nehézségű szörfös öblök terülnek el. Útközben még tettünk egy kitérőt egy vízeséshez, ami kicsit izgalmas lett, miután porzó tankkal estünk be a megmentő benzinkúthoz :)
Raglanbe érve egyből érződött a nyugodt, laza (mondhatni hippi) hangulat, túl sok siető vagy stresszes embert nem láttunk.. Helybéli, átutazó és ideiglenesen ott élő szörfösből viszont annál is többet. Végigmentünk a három fő öblön (Ngatunui part, Manu és Whale öböl), hosszasan csodáltuk a hullámokat és azok lovasait - kicsit átvettük az itteni nyugis életérzést.
Annyira belefeledkeztünk a "szörfös létbe", hogy kicsit megkésve indultunk vissza Aucklandbe, ráadásul (vasárnap este lévén) a forgalom is nagy volt, több dugóba is belekeveredtünk. Egyre gyanúsabb volt, hogy a megbeszélt időpontra nem érünk vissza a kocsival, és a benzinre újfent nem nagyon figyeltünk, úgyhogy egy sos benzinkút kitérőt is be kellett iktatni (nincsenek ám olyan sűrűn és az autópályához közel!). Ekkor állapítottam meg, hogy 5 hét világjárás után sikerült egész jól stressz mentesíteni magam (avagy valóban átivódott rajtam a szörfös életszemlélet). Az ég egy adta világon semmilyen stressz nem kerülgetett és egy cseppet sem tudott a vidám kis hangulatomból kizökkenteni, hogy esetleg elfogy a benzin (majd toljuk/stoppolunk/elsétálunk benzinért), késve visszük vissza az autót (odatelefonálunk és kimagyarázzuk, úgyis olyan kedvesek az itteni emberek), vagy lekéssük a gépet (valahogy mindig lesz! :)). Nem tudom igazán leírni, de még nem éreztem ilyet és nem voltam ennyire nyugodt. Ennek a realizálása pedig még felemelőbb érzés volt :) Afrika, Ausztrália és Új Zéland bizonyosan nagy szerepet játszott ebben, csodálatos látni, hogy mennyivel nyugodtabban is lehet élni az életet, vagy ahogy az angol mondja: laid-back életstílusban. Amire Afrikában még mondhatnánk, hogy 'persze, de el is vannak maradva', Ausztrália esetében viszont ez már nehezen állná meg a helyét. Remélem sikerül ebből a mentalitásból majd valamit átmenekíteni a hétköznapokba is :)
Szerencsénkre minden jól sült el: az autókölcsönzőt sikerült felhívnunk és mondták, hogy semmi gond ha késünk, egy benzinkutat találtunk időben, a gépünk pedig késett, úgyhogy volt bőven időnk. Christchurchben volt reptéri szállásunk, úgyhogy egy utolsó kényelmes zuhanyt és ágyban alvást beiktattunk mielőtt indult a campervanes kaland :)
